Hajléktalanságom története I.



Vélhetően Temzét lehetne rekeszteni a sokféle, lakhatással kapcsolatos "horrortörténetekből". Azok akik már egy ideje Londonban élnek, tudják, hogy nem egyszerű megtalálni "álmaink otthonát" az itteni ingatlandzsungelben. Következzék az én bonyodalmas "elrettentő" példám", ami természetesen happy end-del végződött.

Bevallom, írói túlzás azért a "hajléktalanság", mivel nem voltam soha - sem itt, sem máshol - "klasszikus hajléktalan": soha nem kényszerültem híd alá vagy utcára vagy más egyéb embertelen körülmények közé (A húszas éveimben buliból elkövetett parkban, vasútállomáson vagy tóparton való alvás nem számít ide, jó?!). De azért az a kálvária és hányattatás, amit átéltem, az egyik helyről másik helyre való költözés, az újból és újból megfelelő lakás utáni vadászat eléggé megviselt és egy idő után úgy éreztem, hogy valóban hajléktalan vagyok. Ugyan nem volt szokatlan számomra a "csigaházas élet", amikor az ember huzamosabb ideig a hátizsákjában vagy a bőröndjében hordozza gyakorlatilag az életét, mivel a londoni költözésemet megelőzően három évig egyik országból hurcolkodtam a másikba, mindig ideiglenes tartózkodási, illetve munkavállalási céllal. Amikor azonban ide megérkeztem, egyfajta letelepedett életet terveztem és három év útitáskából való élés után már vágytam arra, hogy velem legyenek az elfeledett könyveim, a kedvenc dísztárgyaim, a flancosabb ruháim és a magassarkúim is. Semmiképp nem azt terveztem, hogy nagyjából két és fél év leforgása alatt nyolc helyen fogok lakni...

Vigyázat, folytatásos szappanopera következik... :)

A kezdetek és a magyar ház

Nos, amikor 2010-ben leszállt velem a repülőgép Lutonban azon a bizonyos kora márciusi reggelen, már várt a biztos lakóhely: egy magyar ügynökég által kínált "társasház" egyik szobája...amin osztoznom kellett egy másik leányzóval. Az ügynökséghez már volt szerencsém 2008-ban, amikor egy egyhetes londoni látogatás során szállást kerestem. Mivel akkor segítőkészek és korrektek voltak és a szállás is rendben volt (minimál szinten), így ők voltak az első számú jelöltjeim abban, hogy lakhelyet találjak magamnak a kezdeti időszakra. Ettől függetlenül még másik két ügynökségnél is informálódtam, de mivel az egyiknek nem volt budapesti irodája, a másik helyen meg nem voltak túl bizalomgerjesztő az ügyintéző hölgy a személyes találálkozás során, így végül is maradtam az első döntésemnél. Ők voltak az Irány London ügynökség. Az indulásom előtt egy hónappal, kétszeri személyes találkozás és többszöri e-mail váltás után végre lefixáltuk a konkrét időpontot és címet, én pedig befizettem a befizetnivalót. Ugyan privát szobát szerettem volna, amit nem kell megosztani senki mással, de azt nem tudtak biztosítani. Nyilván, nekik, és bármely más hozzájuk hasonló ügynökségnek, abban van a több pénz, ha egy szobában inkább kettő vagy több ember lakik, így az úgynevezett single szoba meglehetősen alulreprezentált volt mindhárom ügynökség kínálatában.

Az új lakóhelyem egy tipikus Viktoriánus sorházban volt, amit nemrég újítottak fel (szigorúan minimálban)...olyannyira nemrég, hogy mind az előkertnek nevezett szemétdombon, mind a zsebkendőnyi hátsókertben még vidáman fetrengtek a melósok által elhajított sörös- és, cigarettásdobozok, nylonzacskók, ételdobozok és csikkek. Se az ügynökség, se az akkor már ott lakók nem zavartatták magukat egy kis rendrakással. A szobám a ház hátsó földszinti szobája volt. Aki ismeri az itteni Viktoriánus lakóházak belsőépítészeti elrendezését, az tudja: kis méretű, többnyire nem túl világos, napsütést alig látó szobáról van szó, amit ráadásul egy másik lánnyal kellett megosztanom. Szóval, a helyzet nem volt túl vidám. Ahogy a berendezés sem: két "priccs", két szekrény, egy íróasztal és egy szék - jellegtelen és barátságtalan. Ez a jellegtelenség és barátságtalanság végigvonult az egész házon, a közösen használt helyiségeken: fürdő, konyha és étkező. A bútorok ugyan nem rohadtak szét, a vakolat sem mállot, de érezhető volt, hogy mindenből a legminimálisabbra és a legolcsóbbra törekedtek a berendezés kialakításánál. Semmi extra. Persze, ahol tíz ember lakik együtt, ráadásul ez a tíz ember is változik, régiek mennek, újak jönnek, ott nem is nagyon érdemes többe vagy minőségibbe beleinvesztálni? Én ennek ellenére akkor és ma is úgy gondolom, valami kis "extra" elkelne, jól esne az ember szemének és közérzetének. De lehet, hogy ilyenkor csak a lakberendező szól ki belőlem :)

Mindenesetre túléltem azt a két hónapot, amíg ott laktam. Nincsenek igazán rossz élményeim, a lakótársak normálisak voltak és alapvetően segítőkészek, és nem tudok beszámolni semmilyen égbekiáltó gonoszságról az ügynökség részéről sem. Hacsak az nem számít annak, hogy tíz embert raktak egy fedél alá egy olyan házban, ahol egy fürdő és egy wc volt, vagy azt, hogy a heti lakbért nem lehetett bankon keresztül átutalni (vajon miért nem?), csak személyesen vagy egy megbízott lakótárson keresztül készpénzben átadni nekik; esetleg azt, hogy a heti fűtésre és áramra adott feltöltőkártyás keretünk elég karcsúra volt kiszámolva. Amúgy, szerződés volt, azt a segítséget, amit ígértek az itteni életkezdésben, megadták, depozitot nem nyelték le. Korrektek voltak. Minimális szinten. Itt sem volt semmi "extra".

Nagyjából két hónap után, zsebemben egy magánóvodai munkaszeződéssel, de még az itteni erkölcsi bizonyítványomra várva (ami konkrétan azt jelentette, hogy nem kezdhettem addig dolgozni, míg vissza nem igazolják hivatalosan, hogy "tiszta" vagyok), rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy hazalátogatok. Ugyan az óvodában biztosítottak, hogy megpróbálják siettetni a vizsgálatot, de még így is elég bizonytalan volt, hogy mikor jön meg az erkölcsi a 2-8 hetes hivatalos határidőn belűl. Nekem viszont addig is meg kellett élnem valamiből, fizetni a lakbért és egyéb költségeket és hát, London elég drága. Ugyan egy szép summát hoztam magammal, de további két vagy három hónapig, amíg megkapom az első fizetésem, nem tartott volna ki. És, őszintén szólva, szívesebben is tartottam volna meg a megmaradt összeget egyfajta tartaléknak. Így két lehetőség merült fel: vagy találok addig valami ideiglenes "kulimunkát" vagy hazalátogatok a szüleimhez addig, amíg megérkezik az erkölcsim. Ez utóbbi mellett döntöttem, leginkább abból a megfontolásból, hogy valamikor januárban láttam őket utoljára és ha itt kint, Londonban elindul az életem, valószínűleg Karácsonyig nem igen fogok hazautazni. Így, nagyjából három hetet töltöttem otthon.

Előtte azonban már elkezdtem új lakóhely után nézni, mihelyst kiderült, hogy az oviban alkalmazni fognak. Addig nem igen láttam értelmét a keresgélésnek, mivel fogalmam sem volt, hol és merre fogok dolgozni és London hatalmas: akár napi három órát is ingázhatsz oda-vissza, ha a lakóhelyed és a munkahelyed épp az ellenkező irányban van. Mivel az óvoda a belvárosban, Westminsterben volt, így szerencsés helyzetben voltam: egy bizonyos távolságon belül mindegy volt, hogy északon, délen, keleten vagy nyugaton találok lakóhelyet magamnak és mivel akkoriban még nem is ismertem a várost, így mindenfelé nézelődtem. Egyértelműen a szobabérlés jöhetett szóba, mivel magam voltam és az óvodai kezdő fizetésem is szerényke volt. Viszont én meglehetősen válogatós vagyok abban, hogy hova költözöm be életvitelszerűen, már csak azért is, mert tapasztalatból tudom, hogy rám egy hely atmoszférája komoly hatással tud lenni, főleg hosszútávon. Ha számomra barátságtalan, rideg, ízléstelen és igénytelen a hely, ráadásul még sötét is, akkor én záros határidőn belül befordulok, fizikailag és szellemileg teljesen alulmotiválttá válok. Az igények tehát megvoltak, az anyagi lehetőségek is...a kettő között pedig volt egy kis különbség.

Mind the gap! Nos, aki ismeri a londoni albérletpiacot, az itteni kínálatot, az tudja milyen nehéz olyan lakóhelyet találni, ami igényes, szép és kellemes és nem kerül vagyonokba. De szerencsés voltam, mert kb. az ötödik "háztűznéző" alkalmával megtaláltam azt a helyet, ami ésszerű kompromisszumot kínált: egy öt-lakásos társasház földszinti lakása, egy úgynevezett garden flat. Maga a szoba, amit hirdettek nem volt túl nagy, de minden más a lakás mellett szólt: tágas belső terek, külön nappali-étkező, ami gyakorlatilag egy leszigetelt télikert volt csupa üveg ablakkal és kilátással a kertre, méretes konyha, hatalmas fürdőszoba, na és ráadásként egy gyönyörű és nagy kert. Lakótársból itt már csak három volt, mindannyian lányok, két angol és egy olasz. Helyileg Dél London hármas zónájában, Crystal Palace-nál volt, egy csendes, fákkal övezett mellékutcában, öt percre a vonatállomástól és tíz percre a helyi buszpályaudvartól. Cakumpakk havi 420 fontért (2010 májusában). Főnyeremény! Azonnal le is csaptam rá és mivel a lányoknak tetszettem, így továbbították az ügyet a főbérlőnek, hogy mihamarabb nyélbe tudjuk ütni a szerződést. Igy pár nap múlva találkoztam a hölggyel, aki tulajdonolta a lakást és miután bizonylat ellenében megkapta tőlem a depozitot, biztosított arról, hogy másnap átküldi e-mail-en a formanyomtatványt, amit ki kell töltenem az "átvilágításhoz", ami a beköltözés feltétele volt. Ez az úgynevezett "Credit and Reference Check", ahol leellenőrzik, hogy mennyire vagy megbízható, normális ember és rendelkezel-e annyi anyagi tőkével, hogy fizetni tudod majd a bérleti díjat legalább fél évig. A procedúrát egy ingatlanokkal foglalkozó ügynökség végezte, nekik kellett elküldenem e-mailben az összes dokumentumot, amit kértek, ők pedig azok alapján "lenyomoztak". Ehhez ki kellet töltenem egy több oldalas nyomtatványt a személyes adataimmal, korábbi lakhelyemmel és munkahelyemmel, jelenlegi munkahelyemmel és annak elérhetőségeivel, banki adataimmal és a bank elérhetőségeivel, meg kellett adnom két ismerősöm elérhetőségét, akik ugynevezett személyes referenciát biztosítanak, továbbá pár sorban le kellett írnom, hogy miért tartom magam alkalmasnak a bérletre, illetve, ha esetleg anyagilag becsődölnék, ki vállalna kezességet értem. Emellett még pluszban kértek írott munkahelyi referenciát, amit az óvoda biztosított, valamint a legutolsó havi banki kivonatomat. Magyar fejjel elég érthetetlennek tűnt, hogy miért kotorásznak ennyire részletesen gyakorlatilag privát ügyekben, de nem fogtak ki rajtam: kitöltöttem mindent, udvariasan és hosszan leírtam, hogy nyugi, nem vagyok tróger, akinek kilóg a feneke a gatyájából, hanem egy kedves, helyes, megbízható, dolgos ember, és az egyéb papírokat is megkapták. Innentől kezdve már csak várnom kellett az értesítést, hogy "yes".

Vártam is. Úgy másfél hónapot.

Közben otthon letelt a három hét, így május végén visszarepültem Londonba. Ekkor még mindig nem tudtam, mikor jön meg az erkölcsi, illetve mikor költözhetek. Lógtam a levegőben. Volt is munkám, meg nem is. Volt is lakóhelyem meg nem is. Nem volt kifejezetten a legkellemesebb állapot. Az erkölcsit kiállító ügynökségen azt mondták, hogy a vizsgálat lefolyt, minden rendben, kb egy héten belül postázzák a papírt. Jó, ezt legalább tudtam, hogy megvan, márcsak a feladásra, no meg a Royal Mail-re kell várnom. Albérlet: főbérlő nyugtatgatott, hogy hamarosan onnan is meglesz az a fránya papír. Oké. Na, de addig is laknom kell valahol! Az akkori egyetlen londoni barátom, aki történetesen egy magyar lány volt, fogadott be arra a pár hétre, amíg végre zöld utat kapok az új lakóhelyemre. Ezen a ponton azt írhatnám, hogy minden szép és jó volt, a dolgok elrendeződni látszódtak, de akkor hol maradna a drámai fordulat? És úgy egy hét múlva jött is az első "lakhatási sokk".

A barátnőm már hosszabb ideje a párjával együtt bérelt egy szép házat Dollis Hill-nél, amelyben négyen-öten laktak. Ő és a párja együtt vitték a bérleti ügyeket az ügynökség felé a többi lakóval kapcsolatban, azonban a beköltözésem idején a viszonyuk már a végét járta, gyakorlatilag szét is költöztek a közös szobájukból két külön szobába a házon belül...és megindult a kíméletlen harc, hogy ki marad és ki megy. Túl jó volt a ház ahhoz, hogy bármelyikük is önként feladja. A két ember közti feszült viszony a végén rendőrségi üggyé fajult és a srác bírósági távoltartó határozattal mozdította el az egykori kedvest a házból (majd beköltöztette az új kedvest). A barátnőm csak annyi időt és lehetőséget kapott, hogy a legszükségesebb holmijait összeszedje; a többi ott maradt, addig, amíg bírósági határozat nem születik arról, hogy mikor mehet vissza rendőri kísérettel a házba, hogy onnan bútorostul-mindenestől kicuccolhasson. Ez persze azt jelentette, hogy nekem is menni kellett. Időközben a főbérlőmtől azt az információt kaptam, hogy pár napon belül költözhetek, így - bár rendőri ráhatással - de megegyeztem az ex-baráttal, hogy addig maradhatok. Ennek ellenére, amíg a barátnőmnek segítettem átköltözni két utcával arrébb egy baráti párhoz, akik ideiglenesen befogadták őt, a fickó kizárt a házból. Ott álltam este, sötétben egy mobillal és pár fonttal a zsebemben, minden más holmim a házban volt. Sírva hívtam a rendőrséget, ahol közölték, hogy ez nem rendőrségi ügy, hanem polgári peres ügy, így ők nem tudnak segíteni. Tanácsolták, keressem a Citizen Advice Bureau-t...este nyolckor...jó sok mindent gondoltam magamban abban a pillanatban...többek közt, hogy ez itt Anglia, a jogbiztonság hazája...f*** off...

Így aznap este én is az ismerős pár dolgozószobájában éjszakáztam. Másnap a barátnőm kijárta a rendőrségen, hogy még egy adag holmit kihozhasson a házból, így vele mentem én is és gyorsan összepakoltam a saját cuccaimból, amit lehet. Mivel a visszaérkezésemkor hoztam magammal egy újabb adag ezt-azt, így nekem is elég sok holmim maradt még a házban és fogalmunk sem volt, mikor férhetünk hozzá a saját személyes dolgainkhoz legközelebb. Egy hostelba költöztem, ahol hat napig voltam, míg végül az ügynökség úgy döntött, hogy várhatóan nem fogok csődbe menni az elkövetkező hónapokban, így június közepén, hat hetes várakozás után, egy vasárnapi napon beköltözhettem a Crystal Palace-i kis szobámba. Másnap pedig már mehettem is dolgozni, mivel időközben az is kiderült rólam, hogy nem eszek gyereket. A maradék dolgaimat végül is úgy két-három hét múlva tudtam elhozni a másik házból, így kb. a kiköltözéstől számított négy hónapnyi "hányattatás" után végre sínre kerültem, volt melóm és lakhelyem és végre élhettem és élvezhettem az átlagos londoni alattvaló életét. Békében is voltam egy darabig...

Egy kis nyugi avagy a vihar előtti csend és a vihar

Ez a béke úgy tíz hónapig tartott. Szerettem Crystal Palace-nál lakni, szerettem a közeli nagy parkot, ahol az egykori világkiállításon tündökölt valódi Kristálypalota romjai között lehet sétálni, szerettem a "Tirangle-t", a helyi, háromszög alaprajzú központ kis boltjait, pubjait, éttermeit és a bolhapiacot; jó volt a közlekedés, fél óra alatt a belvárosban, a Viktórián voltam, mégis úgy érezte az ember, hogy valami kisvárosban lakik. A ház is jó választásnak bizonyult, a lakótársak kedvesek és értelmesek (bár kissé rendetlenek) voltak, szomszédok normálisak és közvetlenek, a főbérlő nem kekeckedett, nem ellenőrizgetett minket (bár havonta egyszer megjelent), kéthetente takarítónő, reggelente madárcsicsergés, mókusok. Barátok, látogatók jöhettek-mehettek, ha valaki ott aludt, csak szóltunk egymásnak röviddel előtte, illetve hosszabb tartózkodás esetén egyeztettünk egymással. Ráadásul a beköltözésem után öt hónappal szobát tudtam váltani: a ház legjobb szobájába költözhettem be az előző lakó ingatlanvásárlása apropóján. A szoba nagyobb volt, napos, dél-keleti fekvésű, kertre néző, bónuszként pedig még kertre nyiló ajtaja is volt - bánta a fene, hogy 90 fonttal többet kellett érte fizetnem. Inkább örültem a szép szobámnak és élveztem, hogy reggel mikor kinyitom a szemem, gyönyörű zöldet látok magam elött. Aztán, egyszer csak megint jött a "lakhatási sokk". Teljesen váratlanul.

Április elején, egy hétvégi napon, a landlady beállított azzal az utasítással, hogy az előszobából el kell távolítanunk minden személyes holminkat, értsd a cipőinket és a kabátjainkat. Ez engem érintett leginkább, mivel én voltam az a "génhibás", aki nem ment be az utcai cipőjével a szobájába (krémszínű szőnyegpadlóm volt, meg amúgy sem), hanem az előszobában a fal mellett, illetve az egyik karosszék alatt hagyta őket. Én voltam az is leginkább, aki nem szerette a kabátjait a szobájában tárolni, hanem - előszobai fogas hiján - szintén az egyik karosszék karfáján tároltam őket. Ez kb. két kabátot, illetve 3-4 pár cipőt jelentett részemről, és ez így volt a beköltözésem óta vagyis akkor már kb. tíz hónapja. No igen, de kijött állítólag valami olyan rendelet, hogy az előszobák akadálymentesek kell hogy legyenek, biztosítva a szabad menekülési útvonalat egy esetleges tűz vagy gázszivárgás esetén. Szóval, a ruháknak és a cipőknek menniük kellett, mert "akadályozó tényezők" voltak. Nekem ez nem fért a fejembe sehogysem. A bútorok (a két karosszék és a dohányzóasztal a fal mellett) maradhattak az amúgy tisztességes méretű és tágas előszobában, ahol bőven volt hely a menekülésre; a székek alatt tárolt cipők, illetve a széken lévő kabátok viszont nem... Nem vágtam ezt a logikát, így szépen és udvariasan értetlenkedtem egyet és megkértem a hölgyet, hogy mutassa meg nekünk ezt a rendelkezést. A válasz erre az volt, hogy keressük meg magunk a rendelkezést az interneten, majd becsapta maga mögött az ajtót és eltávozott. Én meg azt gondoltam, hogy nem a mi dolgunk, hogy mindenféle újonnan kijövő rendelkezések után kutakodjunk, a bérleti szerződés szerint jogunk van a ház közös helyiségeinek rendeltetésszerű használatához - márpedig az előszoba rendeltetésszerű használata az én világomban azt jelenti, hogy ott tároljuk a mindennapok során használt cipőket és kabátokat. Mivel alapvetően nem vagyok egy kötekedő természet, de nehezemre esik nyilvánvaló ostobaságoknak engedelmeskedni, így úgy cselekedtem, mint az egyszeri lány a mesében: el is távolítottam a cipőket és a kabátokat, meg nem is. Ami azt jelentette, hogy egy kabátot és két pár cipőt hagytam az előszobában, a többit elpakoltam. Úgy két héten belűl a főbérlő hölgy jött megint vizitálni, anélkül, hogy előre szólt volna bárkinek is, amire amúgy a szerződés kötelezte. Én voltam egyedül otthon, a többiek itt-ott. És pont a téli-tavaszi gardróbcsere kellős közepén voltam. És pont ráhánytam két kabátot az előszobai karosszékre, hogy majd a bejárat mellett lévő beépítettt szekrénybe suvasztom őket több, más téli holmival, hogy helyet csináljak a tavaszi-nyári holmiknak a szobámban. Több se kellett a landlady-nek, egyből szóvá tette, majd még mielőtt bármit is tudtam volna mondani, elkezdett nekem mutogatni valamit az előszobai padlón: egy fekete csíkot, ami karcolás-félének tűnt és pont az én szobámba vezetett. Következtetés levonva: én itt valamit végighurcoltam és felkarcoltam a padlót, mit képzelek! Mindezt olyan hangnemben, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Miután kicsit összeszedtem magam, mondtam neki, hogy fogalmam sincs mi ez, hogy keletkezett, mert nem vonszoltam végig semmit az előszobában, ami felkarcolhatta volna a padlót. Ekkor megkaptam a "liar" kitüntető minősítést. Erre azért már nekem is eldurrant az agyam és mondtam neki - ugyan feldúlt hangon, de normálisan - hogy sürgősen felejtse el ezt a stílust velem szemben és használjon tisztességes hangnemet és nyelvezetet. Majd elismételtem, hogy nem tudom mi ez a csík és hogy és mikor került ide, idáig fel sem tűnt nekem. A hölgy erre nem szólt semmit, hanem tett még egy kört a konyhában és a nappaliban, majd kiviharzott szó nélkül. A ügy engem meglehetősen felzaklatott, a stílus is és a csík is, ami valóban ott volt a padlón és valóban az én szobámba "kanyarodott". Úgyhogy szemügyre vettem közelebbről, hogy mi a fene lehet, majd megkapirgáltam egy kicsit, majd mégjobban, majd a konyhából beszereztem egy nedves szivacsot és a dörzsi felével szépen eltüntettem a csíkot...Közben lázasan járt az agyam is, hogy vajon hogyan keletkezett, majd rájöttem, hogy a napokban használt új porszívó kereke volt a bűnös. Mindezt megírtam e-mail-ben a landlady-nek is, biztosítván arról, hogy a padlóról eltűnt a csík, minden rendben van. Soha nem válaszolt.

Ellenben egy hét múlva levelet kaptam tőle: bérleti szerződés felmondása. Indokolnia sem kellett miért, egyszerűen pont úgy jött ki az időzítés a szerződés szempontjából, hogy az abban meghatározott két hónap felmondási idő elteltével járt volna le az egy éves szerződés, 2011 június közepén. Ő pedig a meghosszabbítás helyett felmondott vagyis inkább kirúgott. Dühös voltam és kétségbeesett. Dühös, mert úgy éreztem teljesen igazságtalan és indokolatlan volt a felmondás, rendes és megbízható lakó voltam, a bérleti díjat rendesen fizettem, az egyetlen voltam a lányok közül, aki gondot viselt az egész házra és a kertre is...és az egyetlen, aki nem trappolt a koszos utcai cipőjével a szobák világos padlószőnyegén...de lehet pont ez volt a baj. Meg talán az, hogy nem fogtam be a számat azon a bizonyos áprilisi napon. Kétségbeesett meg azért voltam, mert szerettem itt lakni és nem állt szándékomban költözni még egy darabig. Aztán azért is, mert akkor már egy ideje érzelmi mélyrepülésben voltam egy magánéleti krízis miatt, ráadasul az óvodában is lassan már egy éve húzodott a beiskolázásom ügye, amit még a felvételinél megígértek; így nem voltam épp a legjobb passzban és pont úgy hiányzott még egy extra költözködési cécó, mint egy púp a hátamra. Azonban akármennyire is forgattam a bérleti szerződést és a felmondást, akármennyire is leolvastam az összes betűt a Citizen Advice Bureau (ingyenes jogsegély és tanácsadó szolgálat) és a Shelter (lakhatási ügyekkel, visszaélésekkel, túlkapásokkal foglalkozó alapítvány) weboldaláról, rá kellett jönnöm: nincs apelláta, jogilag minden szabályos és bizony 2011 június 22-ével mennem kell. Még megpróbálkoztam az "érzelmi ráhatással" vagyis jobb belátásra bírni a landlady-t egy udvarias hangú e-mailben, hogy értelmes emberek volnánk, el lehet a nézeteltéréseket rendezni másképp is, idáig semmi problémánk nem volt egymással...de le voltam tojva. Még a hivatalos ügyeket érintő e-mailjeimre sem válaszolt, csak miután sms üzenetben "befenyítettem", hogy panaszt teszek rá a szerződést kezelő társaságnál, illetve jogi tanácsadóhoz fordulok. Ekkor írt nekem egy rövid és fontoskodó választ, hogy a kiköltözés napján jön inspekcióra, mindent átnéz, leelllenőriz egy tanúval egyetemben, és ha mindent rendben talál a szobában és a közös helységekben, akkor ír nekem egy csekket a depozitról és majd elküldi postán az új címemre.

Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor nagyon csúnyán berágtam rá. Nem szeretem, ha hülyének néznek, lekezelően bánnak velem, csak azért, mert egy másik égtájról való vagyok. Közöltem is vele egy gyors és udvarias válaszban, hogy semmi gond, a beköltözésemkor készítettem fotókat a szobáról, így könnyen és gyorsan el tudjuk dönteni, hogy mi az amit én amortizáltam le a szobában és mi az amit az előző lakó, akit elfelejtett "leinspekciózni" a kiköltözésekor; valamint, hogy a depozit - az angol jog szerint is - az albérlő pénze, azt a főbérlő magáncélra nem használhatja, hanem külön számlán kell tartania, hogy az összeg bármikor elérhető legyen. Így sajnos nem tudom elfogadni a postán, utólagosan kiküldött csekket, szerződésben nem áll semmi ilyesmi, amúgy sem ez a szokás, hanem az, hogy azonnal és helyben fizetik vissza, miután mindent rendben találnak a bérleményben. Amennyiben ő ezt nem teljesíti, úgy sajnos sem a bejárati ajtó kulcsát, sem a szobám - amit le fogok zárni - kulcsát nem tudom neki átadni. Period. Válasz erre sem jött. A kiköltözés napján viszont jött a tanúval, mindent jól megnézett, majd nagy kelletlenül átadott egy borítékot - a depozittal, hiánytalanul. Megköszöntem, sarkon fordultam és már ott sem voltam.

Hogy hol és hogyan találtam másik helyet, és hogy onnan még mi minden következett...ha érdekel, akkor olvasd el a Hajléktalanságom története 2. posztot!

Ha kérdésed vagy véleményed van a témával kapcsolatban, kommentelj itt vagy írj a London Life Design Facebook falára vagy küldj nekünk privát Facebook üzenetet.

Vissza a My London Blog oldalra

#lakhatás #életlondonban #szálláskeresés #életkülföldön

LÉPJ KAPCSOLATBA VELEM

Az oldal teljes írott tartalma a London Life Design tulajdonát képezi. Tilos a London Life Design írásos engedélye nélkül a honlap tartalmának másolása, kereskedelmi célra való felhasználása, valamint a forrás (London Life Design) megnevezése nélkül más weboldalakon való megjelentetése. 

London Life Design /  Légy sikeres az életben. Légy sikeres külföldön.

All rights reserved