Hajléktalanságom története II.



A londoni lakhatási horrortörténet - szappanopera folytatódik... 2010 márciusában költöztem ki Londonba, és három hónap mizéria után végre sikerült egy szuper kis helyet találnom magamnak, valamint munkahelyet is - így úgy éreztem sínen vagyok és haverok lettünk Londonnal. Az égiek azonban másként döntöttek...

Az első három hónap hányattatásairól, majd az azt követő 10 hónap "vihar előtti csend" időszakról egy korábbi posztomban már beszámoltam - brazil szappanoperai részletességgel. Ott maradt abba a történet, hogy a szuper kis helyemről a landlady könyörtelenül kitett, és nem volt kecmec, költöznöm kellett két hónapon belül.

Nos, miután semmi esély nem mutatkozott arra, hogy a felmondás megtámadható lenne, illetve, hogy a főbérlőm meggondolná magát, így kénytelen-kelletlen belevetettem magam az albérletvadászatba. Igazából csak ekkor estem kétégbe és keseredtem el. Az eltelt egy év alatt szépen felkúsztak a bérleti árak; azon az áron, olyan környéken, hasonló kvalitású házat és szobát találni sem lehetett. Valami mindig hiányzott a "csomagból": nem volt közös nappali, nem volt kert vagy csak valami kis, betonozott "futkározó" volt, a szoba kicsi volt, sötét volt, öt-hat másik emberrel kellett osztozkodni, tré volt az egész ház, rossz volt a környék, pocsék volt a közlekedés. Vagy épp én nem tetszettem.

Ilyen is volt. Lassan kezdtem magam úgy érezni az ilyen ismerkedő beszélgetések alatt, mintha valami munkainterjún lennék. Pont olyan érzés, mint amikor az ember munkát keres és el kell adnia magát, a képességeit, a tapasztalatát, meg kell győzni a munkáltatót, hogy miért is lenne jó, ha pont őt alkalmaznák. Csak ebben az esetben az ember lánya lakhelyet keres, így azt kell eladnia, hogy ő milyen marha jó fej, laza, ízigóing, képes másokkal együtt lakni, osztozkodni ezen-azon, alkalmazkodni, korán kelő, későn kelő, bulizós, otthonülős, szittyós, antialkoholista és egyebek. Bele kell, hogy passzoljál a ház, a már ott lakók "imidzsébe". Ugyanúgy ahogy passzolnod kell a cég imidzséhez is, amikor munkát keresel. Tulajdonképpen érthető és van is létjogosultsága ennek a fajta szelekciónak, senki sem szeretne egy olyan lakótársat, aki nyakra-főre hozza a haverokat és a rokonságot, amikor a többi lakó amolyan csendesebb típus, vagy egy húst hússal evőt egy vegetáriánus házba. De azért van abban valami frusztráló, amikor közlik veled egy-két nap múlva (vagy épp nem), hogy nem te nyerted el az "új lakótárs" pozíciót egy olyan házban, ami amúgy meg tetszett neked. Na, hát én sem tetszhetek mindenkinek, túlélem...de azért a francba is :)

Az meg meg sem fordult a fejemben, hogy ne csak a Temzétől délre keressek albérletet. Érzelmi alapon teljesen kizártam, hogy egy-két területtől eltekintve, Észak-Londonban is nézelődjek. Maximum Sheperd's Bush-ig voltam hajlandó felmenni. Még mielött kiköltöztem volna, olvastam valahol, hogy körülbelül olyan "antagonisztikus ellentét" húzódik a Temzétől délre, illetve északra lakók között, mint mondjuk otthon, a pestiek és a budaiak között...nos, én otthon pesti vagyok, itt meg dél-londoni. Nem mondom, van az a pénz, amiért Kensington-ba vagy Notting Hill-re költöznék, de egyelőre nincs a zsebemben az a pénz :)

Végül, mikor már idő nagyon szorított, én meg már rettenetesen kivoltam a sok eredménytelen szobavizittől, találtam végre egy helyes, kertes, modern építésű házat Balham-ben. Először fel sem akartam hívni a megadott számot, mert nem volt kép mellékelve a hirdetéshez, és tapasztalataim szerint az ilyen nem véletlen (értsd: disznóólnak is siralmas a hely), de végül meggyőztem magam. A tulajdonos vette fel a telefont, aki épp akkoriban tért vissza egy hosszabb világkörüli útról és a "felesleges" szobájába keresett lakótársat. Nem voltam oda attól az ötlettől, hogy egy fedél alatt lakjak azzal, aki tulajdonolja az ingatlant, mert valahogy úgy éreztem, hogy ilyen esetben nekem sokkal inkább és sokkal jobban kell alkalmazkodnom, mint egy olyan házban, ahol mindenki albérlő; de már tényleg nagyon a végén jártam a felmondási időnek és amúgy jó ajánlat volt: szép ház, nagy és napos szoba, külön nappali, kicsi de szépen gondozott kert, normális környék, jó közlekedés. Így megállapodtunk havi 600 fontban (2011 június), leperkáltam a depozitot, írtunk szerződést és már költözhettem is azonnal. Ráadául a fickó még segített is; három kört is fordult a kocsijával, míg minden cuccomat átfuvarozta. Gondolom, fogalma sem volt mit vállal be, amikor felajánlotta a segítségét, elvégre csak egy szobát béreltem az előző helyen...én viszont tudom magamról, hogy mesterien és roppant kreatívan tudom kihasználni a legutolsó négyzetmilimétert is, ha tárolásról van szó :) Ahogy beköltöztem mindjárt el is terpeszkedtem a könyveimmel a nappaliban található könyvespolc felén, ahol egyébként csak DVD-k sorakoztak, de amúgy igyekeztem visszafogni magam és amit lehetett a szobámban tároltam. Elég nagy volt a szoba, így nem is okozott gondot az időközben számomra is meglepő nagyságúvá felduzzadt holmijaim tárolása. Pár dolgon változtattam (függöny, lámpa), szépen berendezkedtem és azt gondoltam, hogy akkor most itt maradok a fenekemen, legalábbis egy darabig.

Persze. Az ismételten idézett mondás szerint "Ember tervez, Isten perverz". A mondásoknak pedig szokott általában alapja lenni.

Nos, én megtettem a magamét: terveztem. Többek között azt, hogy majd tavasszal új albérlet után nézek, nyugiban, és majd akkor költözöm, ha megtaláltam az ideális, nekem való helyet. Meg azt is, hogy a magánéleti krízis és ezután a "lakhatási sokk" után elutazom oda, ahol olyan jól és boldogan éreztem magam anno önkénteként: vissza Malawiba, Afrikába. Egy hónapra, látogatóba. A munkahelyemen el is intéztem az egy hónapos szabit szeptember elsejével kezdődően, és elkezdtem az utazást is szervezni. És ekkor közbeszólt az "isteni terv" bérleti felmondás képében..."lakhatási sokk" megint. Az apropó pedig az volt, hogy a tulajdonos srác úgy két héttel a beköltözésem után összejött egy lánnyal és én egyészt "zavaró tényező" voltam, másrészt pedig úgy döntöttek, hogy, ha már két hónap után eljegyezték egymást, akkor össze is költöznek, vagyis a lány beköltözik a házba. Nekem pedig mennem kellett. Kaptam egy hónap felmondási időt. Utazás törölve, az egy hónap jól megérdemelt szabadság pedig arra lett beáldozva, hogy úgy három és fél hónap után újból belevessem magam a londoni ingatlanpiac izgalmas és fordulatokkal teli világába...

Talán ekkor fordult meg először a fejemben az, hogy négy és fél év külföld után hazaköltözöm. Vissza Magyarországra. De csak múló gondolat volt, ahogy jött, el is múlt. Úgy nézett ki, maradnom kell: végre, több mint egy év tili-toli után elkezdtem az óvodapedagógusi képzést, elkezdtem dolgozni egy ügynökségnek is, mint tolmács és az a bizonyos magánéleti krízis kiegyenesedni látszódott. Így, bizakodva, turbóegér módjára álltam neki böngészni a bérleti hirdetéseket. De csak azért, hogy annál jobban pofára eshessek. Nézegettem stúdió lakásokat is, de hamar rá kellett jönnöm, hogy abból a pénzből, amit én egymagam az akkori keresetem mellett rá tudnék áldozni, csak valami kis lyukat kapnék. Így marad továbbra is a "house share". És Dél-London, persze.

Találtam is hamar egy nagyon klassz kis kertes házat Herne Hill környékén, ízlésesen és igényesen volt berendezve, volt benne bőven hely, nappali, étkező, télikert, megfelelő bérleti díj, két lakótárs. De végül a két krapek úgy döntött, hogy ha már a női lakótárs az, aki kiköltözik, akkor "fiúsítják" a házat...#*!%?#. Jópár újabb, elvetélt keresés és szörnyülködés vagy épp átverés, ügynökséges lehúzás és csalódás után úgy nézett ki, hogy ismét találtam valamit, ami az én kényes ízlésemnek megfelel. Brockwell Parkkal szemben, egy csendes utcában egy garden flat, amit csak egy nőnemű lakótárssal kell megosztani. Nappali, konyha étkező, fürdő, és mindkettőnknek egy-egy szoba. Ráadásul a kiadó szoba méretes volt éééés kertre néző tolóajtóval. "Ez az" - mondtam magamnak és nagyon szerettem volna ide beköltözni. "Nem nyert" - jött az égi válasz: a szobába egy barátnő költözhetett be...#*!??%/# Ezen a ponton már haladékot kellett kérnem a költözéshez, amit amúgy könnyen megkaptam - a főbérlőmnek lelkiismeretfurdalása volt, amiért alig három hónap után útilaput kötött a talpamra. Reméltem is erősen, hogy szarul érezte magát, na... Nagyon szerettem volna találni egy olyan helyet, ahonnan nem kell továbbköltöznöm pár hónapon belül, akár azért, mert a tulaj hirtelen ötlettől vezérelve kiteszi a szűrömet, akár azért, mert annyira lakhatatlan és élhetetlen a hely, hogy én nem tudok megmaradni. Elegem volt már. Ráböktem egy hirdetésre, amihez csak egyetlen képet mellékeltek: szoba West Dulwich-ban. Minden mindegy alapon megbeszéltem a "randevút" egy női hanggal, aki maga a tulaj volt, a házban lakott és az egyik szabad szobájába keresett albérlőt. A másikban már lakott egy fiú. Már nem érdekelt, lakhelyet kellett találnom, no matter what. A mai napig emlékszem, ahogy az akkor nekem még ismeretlen West Dulwich vonatállomásnál leszálltam a buszról és próbáltam betájolni magam, hogy merre van az irány a házhoz. Ahogy bandukoltam azzal a "má'leszarombaszki" attitűddel felfelé a Croxted road-on. Öreg este volt, a hideg őszi szél csípte az arcomat, rosszkedvű voltam és fáradt. Arra vágytam, hogy vége legyen már ennek a nyomorult szobavadászatnak, és végre élhessem az életem. A házat alig találtam meg, a sötétben elég nehezen tudtam kisilabizálni a házszámokat. Végül meglett, becsöngettem. Egy kedves, helyes, meghatározhatatlan korú nő nyitott ajtót és miután túl voltunk a kötelező körökön, megmutatta a szobát. Valószínűleg láthatta az arcomon a csalódást, mert megkérdezte, hogy "Nem tetszik a szoba?" "Hááát - kezdtem bel a mondandómba - elég méretes, de nem vagyok biztos benne, hogy elég világos is nekem." A ház a szokványos Viktória-korabeli épület volt, a szoba ugyan az emeleten volt, de hátsó szoba volt, ami elég rendesen le van árnyékolva ennek a típusú épületnek a hátra nyúló részével. Ráadásul a szobában az ablak egy részét levette a mellé beépített könyvespolc. Ugyan sötét volt már kint, de a korábbi tapasztalataimból tudtam, hogy ezek a szobák nemhogy nem naposak, de még világosnak sem túl világosak - így meg pláne nem, hogy még egy belógó könyvespolc is "besegít". Nekem pedig a fény, a napsütés éltető elemem, képtelen vagyok egy sötét helyiségben sokáig létezni (meg ne kérdezd, hogy akkor mégis mit keresek ezen a szigeten...). Valószínűleg ezen a ponton az égiek is megunták már a mizériámat, mert dobtak egy mentő ötletet - a hölgy miután látta, hogy nem vagyok túlzottan elragadva a kilátástól (szó szerint sem, és átvitt értelemben sem), hirtelen előállt azzal, hogy van ám itt neki még egy üres szoba - ami ugyan a lánya szobája, de ő az egyetemen tanul és együtt lakik a barátnőivel és ritkán jár haza. Szóval, tulajdonképpen kiadhatja azt is, ha az tetszik. "Ok, nézzük meg, ha már itt vagyok" - mondtam, mire a hölgy már ki is nyitotta a másik ajtót. Beléptem, és azt gondoltam, hogy...naaa, ez mindjárt más. Gyorsan fejben kikalkuláltam, hogy ugyan a szoba észak / észak-kelet felé néz, vagyis napfényt azt nem sokat kap - ellenben óriási volt, hatalmas ablakokkal (vagyis azért világosnak világos volt), és a berendezése sem mindennapi volt: ízléses neo-barokk/vintage bútorok arany, bézs és barna színben. Volt íróasztal is, ami nekem fontos volt, illetve az ágy megaméretű volt. Maga a szoba tetszett, bár a "csomag", amivel jött, illetve a bérleti díj már annyira nem, de mivel szorított az idő nagyon, így - pár másodperces gondolkodás után, hogy végül akkor melyik szobát is válasszam - vettem egy nagy levegőt és azt mondtam, hogy "deal", kiveszem a gigaszobát.

Két hét múlva már költöztem is - és egy újabb nyugis időszak következett az életemben, hogy aztán újból tök váratlanul megint a "hajléktalanok" táborában találjam magam. Még egy kicsit eljátszogatott velem az Élet nevű jóakaróm, de hey, innen már csak felfelé vezethet az út és a végén új jártam, mint a legkisebb fiú a népmesében: a sok szenvedés, áldozat és kitartás meghozta a gyümölcsét, vagyis az "ideális otthonát" a számomra. De előbb még keresztül kellett mennem egy utolsó próbán...

Kíváncsi vagy rá, hogy ér véget a szappanoperám?

Akkor olvasd el a következő és egyben befejező epizódot!

Ha kérdésed vagy véleményed van a témával kapcsolatban, kommentelj itt vagy írj a London Life Design Facebook falára vagy küldj nekünk privát Facebook üzenetet.

Vissza a My London Blog oldalra.

#szálláskeresés #életlondonban #lakhatás #london #életangliában

LÉPJ KAPCSOLATBA VELEM

Az oldal teljes írott tartalma a London Life Design tulajdonát képezi. Tilos a London Life Design írásos engedélye nélkül a honlap tartalmának másolása, kereskedelmi célra való felhasználása, valamint a forrás (London Life Design) megnevezése nélkül más weboldalakon való megjelentetése. 

London Life Design /  Légy sikeres az életben. Légy sikeres külföldön.

All rights reserved