...úgy 2006 áprilisa tájékán. Mindenkinek megvan a maga története. A vágyaival, az álmaival, az ideáival együtt, arról, hogy milyen életet szeretne, hogy mivé és kivé szeretne válni, ha majd felnő. Az alábbi pár sor a még mozaikokban lévő Kalandorkönyből vett részlet - kalandorfilozófikus útmutató bolyongó lelkeknek.
Nekem az egész életemet felforgatta az a döntés, amit úgy nyolc évvel ezelőtt hoztam meg. A fene sem gondolta akkor, hogy az lesz belőle, ami lett. Eredendően nem is terveztem a külföldi létet, csak másik munkát akartam találni...otthon. Akkoriban egy budapesti belvárosi művelődési központban dolgoztam és kicsit untam magam. Hat évet feccöltem felsőfokú tanulmányokba, letettem egy nemzetközi angol középfokút kiváló eredménnyel...és úgy éreztem, hogy vesztegetem a tudásom és az időm az akkori munkahelyemen. Nem is igazából a pénz motivált, hogy többet keressek, hanem inkább valahogy nem éreztem a helyén magam. Elkezdtem nézelődni és egy idő után arra kellett rájönnöm, hogy mindazok a munkakörök, amelyek tetszettek és még szakmailag esélyem is lehetett volna, erős, társalgási szintű angol nyelvtudást igényeltek. Én meg kishitű voltam és szorongós...na, meg reális és tudtam, hogy ugyan van egy angol középfokúm, azért a beszélt angolom hagy némi kívánnívalót maga után. Főleg, hogy az akkori pozíciómban nem is igen volt alkalmam használni a nyelvtudásom, így a szókincsem már meg is kopott, illetve nem is volt rutinom a könnyed, gördülékeny, mindennapi angol csevegésben...márpedig a társalgási szintű angol ezt jelenti. Ekkor furakodott a gondolataim közé a külföldi munkavállalás, mint lehetőség vagy megoldás. Úgy éreztem, hogy otthon nemigen tudom felhozni a beszélt angolomat erre a szintre, így muszáj lesz magam beledobni a mélyvízbe (Nagy-Brittania/Írország), hogy végre rendesen megtanuljak úszni (angolul beszélni). Azonban azt is tudtam, hogy pont emiatt a végzettségemnek megfelelő munkát nem kapok, tehát valami “egyszerűbb” munkakörben kell kezdenem, mint pl. felszolgáló vagy szobalány (au pair munka a koromnál fogva ki volt zárva, illetve én rendes, bejelentett munkát akartam). Ehhez viszont nemigen füllött a fogam, pedig ez még a válság előtt volt, így viszonylag szépen lehetett volna gyűjtögetni még a minimálbérből is. Nem azért nem volt kedvem ilyesmihez, mert büdös lenne a munka (pucoltam én klotyót is), de akkor, harmincvalahány évesen, diplomával, egy inkoherens, cikk-cakk karrieres önéletrajzzal (amitől az otthoni HR-esek behalnak) úgy gondoltam, hogy a jövőre nézve nem feltétlenül lenne a legjobb ajánlólevél egy szállodai takarítói pozíció, még angol nyelvtanulás célzattal sem (az már más kérdés, hogy egy ilyen pozícióban a munka jellegéből és a kollégák összetételéből következően nem is igen lehet a “yes-no” angolból kitörni, de bennem ez akkor fel sem merült). Aztán, ahogy keresgéltem a különböző internetes állásportálokon, megakadt a szemem egy hirdetésen: 14 hónapos nemzetközi önkéntes program, különböző projektek az oktatás, kultúra, egészségügy, mezőgazdaság területén. Érdekesnek és izgalmasnak hangzott, ráadásul volt köze a végzettségemhez is. Egy darabig vacilláltam, hogy mi legyen: UK, kereső munkával, kis megspórolt pénzzel és originálé angol környezettel (ahogy én ezt akkor elképzeltem...) viszont “gagyi”, a végzettségemmel, a tudásommal köszönőviszonyban sem lévő pozícióval vagy önkéntes munka, ergo nincs spórolt pénz és “nemzetközi angol” van, cserébe viszont eljutok Afrikába és nem mellesleg a későbbi munkavállalási esélyeimet növelő munkatapasztalatot szerezhetek, nemcsak szakmai vonatkozásban, de a multikulti környezet révén is.
A dolog igazából abból a szempontból is kapóra jött, hogy úgy általánosságban nem tetszett igazán amerre az életem haladt, üresnek, céltalannak éreztem a napjaimat, úgy éreztem, hogy sok dolgot, amit kamaszként elképzeltem magamnak nem valósítottam meg, és a párkapcsolatom is megfeneklett. A koromból adódóan pedig úgy gondoltam, hogy “itt az idő, most vagy soha”; 30 föltött a 24. órában járok, hogy még egy kicsit kalandozzak, világot lássak. Így esett meg velem, hogy 2007 januárjában 2 bőrönddel és egy kézitáskával felpakolva, miután gyakorlatilag kivonultam az addigi életemből (munkahelyről kiléptem, lakásomból kihurcolkodtam, párkapcsolatomat felfüggesztettem "bizonytalan időre") végül is Koppenhágában landoltam. 14 hónapra terveztem. Pont annyi időre, ahány hónapra az önkéntes program szólt. Se többre, se kevesebbre. Akkor úgy hittem, hogy miután jól megtanultam angolul, jól “kitapasztaltam” magam és még világot is láttam, haza jövök és majd itthon kamatoztatom mindezt, családot alapítok és élem “normálisék” életét, csak egy kicsivel jobb színvonalon, mint mielőtt elmentem. Eszem ágában sem volt külföldön maradni.
Ember tervez, Isten perverz – ahogy egy barátnőm mondja...a dolgok ugyanis teljesen más fordulatot vettek. Az elmúlt nyolc évben éltem és dolgoztam Dániában, Malawiban, Kínában és jelenleg Londonban szívom a levegőt és egyáltalán nem biztos, hogy ez a végső állomás...