Hogyan lettem óvónő, majd nanny



2010 márciusában érkeztem Londonba és cirka egy hónap múlva a zsebemben tudhattam a munkaszerződésem egy belvárosi magánóvodával, holott előtte sosem dolgoztam óvodai keretek közt és képesítésem sem volt. Szerencse vagy jól felépített stratégia? Döntsétek el! Az ovival majd két évig maradtam, majd nanny-nak álltam.

Minding is szerettem a gyerekeket, hamar és könnyen megtalálom velük a hangot és, talán nem véletlenül, ők is rövid időn belül befogadnak a kis világukba. Gyerekként és kamaszként pedagógiai pályára készültem, de végül meggondoltam magam és másfelé indultam el. Nem egy szokványos karrierutat mondhatok a magaménak, de úgy adódott, hogy a külföldi életem elő percétől kezdve az Univerzum mégis úgy rendezte a dolgokat, hogy gyerekekkel és kamaszokkal dolgozzak. Aztán a magánéletem alakulása is arra mutatott, hogy maradjak ezen az úton. Így amikor Londonba költöztem, határozott elképzelésem és tervem volt, hogy itt szakmailag merre és hogyan induljak el.

Az alábbi poszt reményeim szerint nem csak egy érdekes sztori, de hasznos információkkal vagy ötletekkel is szolgálhat azok számára, akik itt kint gyerekkel szeretnének foglalkozni hivatásszerűen.

Karrierterv és vadászat

Még kiköltözésem előtt amolyan karriertervet állítottam össze magamnak, amelyben három opciót vázoltam fel a tapasztalataim, képességeim és a végzettségem alapján szóbajöhető munkakörökről. Az "A" opció volt az, hogy maradok az eredeti végzettégemnél és valamilyen kultúrával/művelődéssel, illetve rendezvényszervezéssel kapcsolatos munkát keresek. A "B" opció volt az óvodai, illetve nanny karrier, a "C" pedig a "vészhelyzet opció": (majdnem) bármi, amivel napokon belül munkába lehet állni és pénzt keresni. Nyilván ez volt a legkevésbé kívánt változat és igazából nem is volt esélyes, így nem is foglalkoztam ezzel az eshetőséggel. Inkább a másik két opció között balanszíroztam. Szerettem volna ahhoz hasonló munkakört, amit Kínában csináltam: non-profit szektor, önkéntes fiatalok képzése, oktatás- és rendezvényszervezés. Viszont reális is voltam: tudtam, hogy sanszosabb - főleg, ami a gyors elhelyezkedést illeti - frissen érkezett, idegen anyanyelvűként a gyermekpedagógiai/gyermekgondozói terület. És mivel akkoriban a magánéletemben is olyan változások voltak, amelyek azt gondoltatták velem, hogy akkor ezt a vonalat vigyem, ezért már a kiutazásom előtt tudatosan készültem arra, hogy minél jobb esélyekkel induljak ezen a területen is: angol nyelvű referenciákat kértem a már meglévők mellé, önkénteskedtem egy erdélyi gyermekotthonban, ismerős gyerekére vigyáztam, erkölcsit kértem, orvosi igazolást, hogy egészséges vagyok. Igaz, hogy semmilyen, gyermekekhez köthető képesítésem nem volt és sosem dolgoztam ilyen munkakörben otthon, viszont tanultam pedagógiát, pszichológiát a főiskolai tanulmányaim során, valamint volt néhány év nemzetközi tapasztalat a hátam mögött különböző pedagógiai/oktatói pozíciókban (tanár asszisztens, óvodai felügyelő, angol tanár, könyv-, rajz- és kézművesklub vezető).

Már a költözés elött elkezdtem kutakodni mindkét területen, hogy mi mindenre lesz szükségem, mik itt kint az áltlános elvárások, a bevett munkakeresési eljárások, hogyan tudom az otthoni diplomámat elismertetni és elkezdtem beregisztrálni a nekem megfelelő állásportálokra is. Így már az érkezésem pillanatában tudtam nagyjából, hogy merrev keresgéljek és próbálkozzak. Ezen információk alapján eleinte egyaránt nézegettem "A" és "B" opciós ajánlatokat, küldözgettem önéletrajzokat, de mivel az "A" opció totál kudarcnak bizonyult - a pénzem meg nem tartott örökké, két hónapon belül munkát tellett találnom - így egyre inkább a "B" opcióra, mint esélyesebb lehetőségre fókuszáltam.

A nanny munkát jobban preferáltam az óvodainál, mivel kötetlenebbnek, rugalmasabbnak és jobban fizetőnek tűnt, illetve eleve nem kellett semmilyen hivatalos, formális képesítés, csak gyerekkel való gyakorlat, jó angol, jogosítvány és józan ész. Gondoltam én akkor. Azonban hamar kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű, itt is sorra kaptam az elutasításokat. Indok: nem vagyok elég tapasztalt. Az, hogy ne lennék megfelelően kvalifikált, fel sem merült sehol. Eléggé frusztrált lettem. Egy hosszas telefonos beszélgetés során egy kedves angol ügynökségvezető elmagyarázta, miután kellően kicsodálkoztam magam neki, hogy de nekem van tapasztalatom, hogy az lehet, de nem angliai munkatapasztalatom van itteni gyerekekkel...mire én továbbcsodálkoztam, hogy nem hinném, hogy az itteni gyerekeknek más fiziológiás, érzelmi és kognitív szükségleteik lennének, mint a világon bármely más gyereknek, de ez sem segített. Határozottan megmondta, hogy nem sok esélyem van, hiába felelek meg “papíron” a legtöbb követelménynek, viszont nincs elsősegélynyújtó képesítésem, illetve az erkölcsim és az orvosi igazolásom ugyan angolul van, de nem angol hatóság által kiállítva, illetve nincs UK munkatapasztalatom. A plafonon voltam. Tanácsot kaptam arra, hogy privátan hirdető családoknál próbálkozzam inkább, ők nem annyira válogatósak vagy szigorúak ezeket a dolgokat illetően, viszont sokuk hajlamos a nanny pozíciót összemosni a bejárónő/takarítónő pozícióval, illetve nem hivatalosan, bejelentett, adózó jogviszonyban foglalkoztatni a nanny-t, főleg, ha az külföldi és kevésbé tapasztalt. Azt tudtam, hogy pont ez az, amit nem akarok: “mindenes” pozíció nem adózó munkaviszonyban. Azt is tudtam, hogy live-out pozíciót akarok (vagyis nem a munkaadó családdal együtt lakni), mivel nem akarom beáldozni a magánéletem. Mindez nyilván szűkítette a szóbajöhető lehetőségeket, ettől függetlenül azért tovább keresgéltem, viszont innentől kezdve az óvodai vonalnak több időt és energiát szenteltem.

A Google Map segítségével készítettem egy listát azokról az óvodákról, ahol szívesen dolgoztam volna a területi elhelyezkedésük alapján. Mivel akkor még nem tudtam, hogy a későbbiekben pontosan hol fogok lakni, így többnyire belvárosi óvodák kerültek a listára, mert úgy gondoltam, hogy egy belvárosi munkahely a centrális elhelyezkedése miatt viszonylag nagy rugalmaságot ad abban, hogy az akkori ideiglenes szállásomról hova költözhetek majd. Miután a lista megvolt, összeállítottam egy “bemutatkozó csomagot”: önéletrajz, kísérőlevél, referenciák. Ezt több példányban kinyomtattam, mindegyiket beletettem egy “bugyiba” és nyakamba vettem a várost. Mivel több magyar információs portálon is azt olvastam, hogy az önéletrajzzal való házalás itt eléggé megszokott, így gondoltam megpróbálkozom ezzel, amellett, hogy internetes szakmai portálokra is feliratkoztam. Veszteni valóm végül is nem volt. Szóval, vettem egy nagy levegőt és becsöngettem a listámon lévő óvodákba, bemutatkoztam, majd elmondtam, hogy az óvodavezetővel szeretnék beszélni. Természetesen egy helyen sem sikerült eljutnom a menedzserig, de miután udvarias angol modorban elmagyaráztam, hogy miért keresem (óvodai pozíciót keresek és szeretném átadni az önéletrajzomat referenciák kíséretében), mindenhol átvették a “csomagomat” azzal, hogy jeleznek, ha kellek. Két nap alatt kiszórtam így 17 önéletrajzot és láss csodát, a harmadik nap felhívtak az egyik helyről. Az ismeretlen hölgy a telefonban - akiről kiderült, hogy a titkárnő és ő vette át a dokumentumokat tőlem két nappal korábban és továbbvította a menedzsernek - magyarul szólalt meg: megkérdezte, hogy a héten melyik nap felelne meg nekem, hogy találkozzam az óvodavezetővel egy interjú erejéig...ennyit a magyarok legendás külföldön való szét- és lehúzásáról...

Óvónő lettem

Két nap múlva már ott ültem az óvoda irodájában, interjúra készen, kissé idegesen-izgulósan. Az interjú előtt a helyettes körbevezetett az oviban, bementünk az összes terembe, bemutatta az óvónőket, elmagyarázta, hogy épp melyik korcsoportot láthatom és nagyjából mi a napi rutinjuk. Én közben azon csodálkoztam, hogy vajon miért mutat és mond el mindent ilyen részletesen, mikor csak egy interjúra vagyok itt, nem vettek fel egyelőre. Maga az interjú barátságos, kötetlen légkörben zajlott le a menedzser vezetésével, aki mellett a helyettes is ott ült. Hamar elmúlt az izgalmam, a vezető szimpatikus, kedves és mosolygós volt, értettem az angolját (ezen izgultam a legjobban) és képes voltam válaszolni is. A szokásos bemutatkozó körök után kaptam pár szakmai jellegű kérdést is, de leginkább olyan jellegűeket, amit egy józan paraszti ésszel gondolkodó ember is meg tud válaszolni, ha egy kicsit is járatos vagy olvasott gyerek témában. Az interjú közepére kiderült, hogy jó volt a megérzésem: a menedzser közölte, hogy szeretnének foglalkoztatni és ha én is úgy gondolom, akkor megbeszélhetjük a továbbiakat. Úgy gondoltam. Másnap visszamentem egy amolyan “próbanapra”: két órát együtt töltöttem a leendő óvodásaimmal és az óvónőikkel, amolyan ismerkedés gyanánt. Mivel nekem továbbra is tetszett a dolog és én is tetszettem az óvodának, így elintéztük a hivatalos formalitásokat. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán elkezdhessek dolgozni, meg kellett szerezni az angol erkölcsit – a magyar semmit nem ért. Ezt az óvoda elintézte és ki is fizette, viszont majd két hónapot kellett rá várni. Közben bejött egy másik ajánlat, illetve két nanny interjú is, de én maradtam az első óvodánál: szép, jól felszerelt intézmény a belvárosban, Westminsterben, szimpatikus kollégákkal és vezetéssel és helyes kiskölkökkel. Na, és a “bónusz”: ingyenes szakmai képzés, amit az interjú során a vezető megemlített és rákérdezett, hogy vállalom-e. Naná - mondtam lelkesen, mivel egyrészt szeretek tanulni, angolul meg különösen kihívás lett volna; másrészt azért, mert tökéletesen passzolt az akkori terveimhez. Ez az ajánlat nagyban hozzájárult a döntésemhez, hogy maradjak az óvodával - legalábbis egy darabig - így amint a kezemben volt a szerződés, fel is hagytam minden további álláskereséssel.

A szerződésem szerint “nursery assistant” pozícióba vettek fel, három hónap próbaidővel, határozatlan időre. A próbaidő ideje alatt amolyan általános feladatokat láttam el, a csoportomban a két képzett óvónő keze alá dolgoztam, de igazából nem éreztem alacsonyabb rendűnek vagy alárendeltnek magam, annak ellenére, hogy nyilván foglalkozásokat nem vezethettem, illetve nem voltak úgynevezett “key children-jeim”, olyan gyerekek, akiknek a fejlődéséért, nevelődéséért szakmailag én feleltem volna. A próbaidő letelte után felajánlották, hogy egy kis “háziképzés” után kaphatok néhány “saját gyereket”, akiknek onnantól kezdve én tervezem és vezetem a szakmai programját. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy heti szinten két darab úgynevezett “obszervációs jegyzetet” készítek róluk (megfigyelem, hogy miket csinálnak, mivel játszanak), amelyeket regisztrálok a gyerekek fejlődését dokumentáló dossziéban az EYFS-nek (angol óvodapedagógia program) megfelelően, szintén regisztrálom, hogy milyen témákban, tevékenységekben mutattak érdeklődést és ennek megfelelően a következő hétre irányított egyéni vagy kiscsoportos foglalkozást tervezek és szervezek, valamint havonta a szülők felé írásos formában referálok a gyermekük fejlődését illetően, illetve kontaktpontként és referenciaszemélyként működök a szülők számára. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy teljes jogú tagjává váltam az óvodai csapatnak, ugyanazokat a munkákat végeztem el, ugyanazok a követelmények, felelősségek hárultak rám, mint szakképzett és többségében angol kollégáimra. Időközben az a beígért képzés csak nem akart összejönni. Mindenféle komplikációk után végül is egy évvel késöbb tudtam végre elkezdeni a tanulmányaimat. Ez alatt az egy év alatt azonban megkopott a kezdeti lelkesedésem: a fizetés elég szerény volt, pláne ha a ránk nehezedő felelősséget vesszük számításba (ugyanis az óvodai munka nem arról szól, hogy az ember egész nap ül a fenekén a szőnyegen és játszik a gyerekekkel), a munka elvette az egész napomat, mivel gyakorlatilag napi kilenc órát töltöttem az óvodában az egyórás ebédszünetet beleszámítva (ami ebédszünetnek nekem túl hosszú volt, ahhoz azonban túl rövid, hogy bármi személyes vagy hivatalos dolgot el lehessen intézni), valamint napi egy-egy órába került a lakóhely és munkahely közötti ingázás. Leginkább azonban úgy éreztem, hogy maga az óvodai rendszer öl meg. Hiába szerettem a gyerekeket, rá kellett jönnöm – amit akkor, amikor óvodai munkát kerestem nem igazán gondoltam át – hogy az a struktúra, rendszer és napi rutin, ami az óvodát működteti, nem nekem való. Én amolyan “free spirit” típus vagyok, nekem fontos, hogy legyen beleszólásom, döntési jogom abban, hogy mikor mit csinálok és hogyan, hova megyek és mikor, hogyan osztom be az időmet, illetve, hogy legyen mind fizikai, mind szellemi mozgásterem. Ezzel szemben az óvodában az óvodai tevékenység jellegéből fakadóan merev, szigorú és beszabályozott dolgok vannak. Pláne, itt Angliában. Szigorú törvényi szabályozás van arra nézve például, hogy a bizonyos életkorcsoportokban hány gyerekre hány gondozó kell, hogy jusson. Így nincs olyan, hogy valaki szabadon mászkál ki-be a termekből, állandóan, napi 8 órában ott kell lenned, ha mégis valamiért kimész, mindig jelezni kell a munkatársaknak, illetve 5 percnél nem tarthat tovább. Nyilván ez alatt az idő alatt semmilyen személyes jellegű dolgot nem tudsz elintézni sem interneten, sem telefonon (amit eleve az öltözőben kellet hagynunk egész napra) - és itt nem a Facebook-on vagy más oldalakon órákig való lógásra gondolok vagy egy kedves é kimerítő telefonos csevejre a legjobb barátnőddel. Az ebédszüneted idejét sem te határozod meg, hanem a csúsztatott munkakezdésnek megfelelő sorrendben kell kivenni, de mindig úgy, hogy a “ratio” (gondozott – gondozó arány) meglegyen. Az is roppant kiszámíthatatlan volt, hogy mikor tudsz hazamenni a műszakod végén a ratio miatt, mert hiába járt le a munkaidőd, ha még túl sok gyerek volt az oviban, mert pl. nem jöttek a szülők, akkor bizony maradnod kellett. Ezek talán apró dolgok és lehet mást nem is zavarnak, én viszont teljesen úgy éreztem, hogy az életem irányítása, aminek nagy részét a munka tette ki, nincs az én kezemben, hanem azt mások határozzák meg. Én ezt viszont hosszútávon nem tolerálom. Emellett egy átszervezésnek köszönhetően nyolc hónap után átettek a pre-shool (3-5 évesek) csoportból az úgynevezett “toddler” (1.5-2 évesek) csoportjába, aminek nem nagyon örültem, mivel a kicsiknél még inkább a gondozáson, a napi fizikai ellátáson van a hangsúly, így az a fajta kreativitás, szellemi kihívás, amit én igényelek egy munkában a minimálisra csökkent. Miután egyre kedvtelenebbül jártam be dolgozni, így kb. másfél év után arra az elhatározásra jutottam, hogy váltanom kell. Maradtam még egy darabig a kurzus befejezése miatt, mivel úgynevezett “job based training” résztvevője voltam, tehát kellett a munkahelyem a tanfolyamhoz. Végül 18 hónap után, 2011 februárjában kiléptem.

Nanny lettem

Majd két év itteni óvodai munkatapasztalattal, First Aid kurzussal, erkölcsivel felszerelkezve ismételten megpróbálkoztam nanny ügynökségekkell, de végül magánhirdetés útján találtam családot fél órányira a lakhelyemtől. Eleve részmunkaidős pozíciót kerestem, mivel akkor már több hónapja elkezdtem egy ügynökségnek tolmácsolni is és élveztem azt a fajta változatos, jövő-menős, esetenként utazgatós munkastílust, ami ezzel járt.

A felajánlott nanny pozíció heti 30 munkaórát biztosított 3 napra elosztva - ez nekem tökéletes volt, mivel így a fennmaradt időmben tolmácsolást is tudtam bőven vállalni. Az interjú kétkörös volt: első menetben itt is kaptam szakmai kérdéseket, mind a neveléstudományomat, mind az elsősegélynyújtó és konyhai/főzési ismereteimet illetően. Vagyis az anyuka elég komolyan meginterjúvolt. A második körben találkoztam a kisfiúval, ismerkedtünk és miután nem szaladtunk a világgá egymástól, így enyém lett az állás. A család abszolút korrekt volt és minden legálisan ment: szerződés, adózás, szabadság, valamint fizették a nanny biztosításomat is egy évre. Mivel a megállapodás pár hónapra szólt csak, így annak lejárta után két másik családnak kezdtem el dolgozni ugyanúgy részmunkaidőben. Jelenleg heti két napot dolgozom nanny-ként egy családnak, illetve két másik családnak random. Mindenhova “szájhagyomány” útján kerültem, a családok egymásnak ajánlottak engem, így gyakorlatilag nem is kellet nekem munkát keresnem, mert az talált meg engem. És mivel egy környékről való az összes család, ez azt jelenti, hogy továbbra is a lakhelyemhez közel dolgozom, ami londoni viszonylatban a távolságok, illetve a drága közlekedés tekintetében nem elhanyagolható tényező.

Jellegében ez a munka sokkal jobban megfelel nekem. Sok felelősségel jár, mivel úgynevezett "sole charge" pozícióban vagyok mindegyik helyen (egyedül a gyerekekkel), de én nem bánom, mert sok szabadságot is ad a tekintetben, hogy mikor milyen programot vagy tevékenységet szervezek a gyerekeknek, hogyan osztom be az időnket a napi rutin keretén belül, illetve jobban is fizet. Alapanyag" vagyis a gyerekek személyiségét, viselkedését, illetően eddig elkényeztetett a sors: jól nevelt, értelmes, érdeklődő gyerekeim vannak, akikkel könnyű kijönni, hallgatnak a szép szóra, öröm és móka velük játszani vagy tanulni. Ahogy a szülőkkel is szerencsém van: mind normális, értelmes és korrekt emberek.

Ettől függetlenül ma már nem szeretnék hivatásszerűen gyerekekkel foglalkozni, így a nanny munka is egyre inkább háttérbe szorul az életemben, de alapítványi vagy karitatív formában továbbra is része lesz az életemnek.

Ha kérdésed vagy véleményed van a témával kapcsolatban, kommentelj itt vagy írj a London Life Design Facebook falára vagy küldj nekünk privát Facebook üzenetet.

Vissza a My London Blog oldalra

#óvónő #nanny #karriergyermekpedagógiában #életlondonban #munkakeresés

LÉPJ KAPCSOLATBA VELEM

Az oldal teljes írott tartalma a London Life Design tulajdonát képezi. Tilos a London Life Design írásos engedélye nélkül a honlap tartalmának másolása, kereskedelmi célra való felhasználása, valamint a forrás (London Life Design) megnevezése nélkül más weboldalakon való megjelentetése. 

London Life Design /  Légy sikeres az életben. Légy sikeres külföldön.

All rights reserved