Három év Dánia - Malawi - Kína kaland után úgy döntöttem, hogy irány az Egyesült Királyság. Döntésemben sok minden motivált, személyes és szakmai okok egyaránt. Tudatosan is készültem a költözésre, a változásra, ettől függetlenül nekem is megvoltak a magam mélypontjai, amikor megkérdőjeleztem döntésem helyességét.
Mindenkinek megvan a maga története a kiköltözést, illetve az azt közvetlenül követő periódust illetően: a letelepedés, munkakeresés, az új kulturával, új élethelyzetettel való ismerkedés, a beilleszkedés lázas és lelkes fázisa. Jó és rossz élmények. Emlékek, melyekre nevetve gondol vissza az ember vagy épp keserű szájízzel. A sokkoló vagy épp kellemes csalódást okozó rácsodálkozások. Az álmok, az elvárások, az eufória, illetve ezzel együtt a valóság, a bizonytalanság, a szorongás, a kezdeti botladozó lépések.
Ezeket a dolgokat és érzéseket senki sem spórolhatja meg, senki nem tudja átélni, megcsinálni helyettünk. De azért jó tudni, hogy mások is átmentek valami hasonlón.
Well, here I am...én így kezdtem...
Egy szép, napsütéses kora tavaszi napon szállt le velem a Wizzair Budapest - London járata a Luton reptéren 2010 márciusában. Pontosan emlékszem milyen izgatott voltam - csakúgy, mint bármely más alkalommal, amikor "országot cseréltem" és nekivágtam az ismeretlennek. Rutinos költözködőként akkorra már megszoktam és meg is szerettem ezt a fajta izgalmat: a változás, az újdonság, a "valami más" várakozásteli érzése keveredik a "nem tudom mit hoz a holnap" kissé nyugtalanító érzésével. Rengeteg dolog, terv, ötlet keringett a fejemben az új életemet illetően és alig vártam, hogy valóra is váltsam őket. És különben is, tavasz volt, a kedvenc évszakom, az újrakezdés, az újjászületés évszaka, amikor minden lehetséges, amikor újult energiákkal töltődik fel az ember és úgy érzi a határ a csillagos ég.
Szóval határozott és magabiztos léptekkel indultam el a londoni új életemben és az új lakhelyem felé. A szállást már Budapesten elintéztem és mivel ismertem is az ügynökséget és az általuk kínált szobák/házak minőségét egy korábbi londoni látogatásom apropóján, így tudtam, hogy mire számíthatok: minimálra. Azért amikor kikeveredtem a metróból Seven Sisters-nél és elindultam a Wood Green road-on a megadott cím felé, mégiscsak elfogott az a bizonyos "gyomros érzés". A környék eléggé lehangoló volt: lepukkant, rendezetlen üzletek, rendezetlen tájkép, szemét mindenfelé, hangosan vitatkozó, "anyázó" arcokkal... Míg továbbra is rendületlenül húztam magam után a kerekes bőröndőm, rajta rápakolva a sokat látott óriás válltáskámmal, átcikázott rajtam egy gondolat: biztoooos? Biztos, hogy nekem ez kell, hogy ezt akarom? Bizos, hogy ez a helyes következő lépés az életemben, biztos, hogy ide kellett jönnöm, így és most? Elfogott a bizonytalanság érzése. Az az érzés, ami amolyan sunyi módon, váratlaul a semmiből letámad, leszalad a gyomrodig, aztán fel, vissza a fejedbe és jól "kupán vág". Igazából ekkor eszméltem rá arra, hogy ez most itt tényleg más. Más, mert most először költöztem úgy külföldre, hogy nem a "tutira mentem ki", hogy csak úgy elindultam - igaz információkkal felszerelten és konkrét tervekkel - bele az ismeretlenbe. Ezen a ponton a szállásom volt az egyetlen biztos pont, a többi meg a "jövő zenéje". Ez azért új volt még nekem is, bármennyire is gyakorlott és tapasztalt voltam a külföldi költözködést és új életkezdést illetően. Eladdig olyan szerencsés voltam, hogy mindhárom korábbi országban már a kimenetelemkor megvolt a helyem, a munkám, az emberek, akik vártak és számítottak rám és segítettek a beilleszkedésben. Itt csak és kizárólag magamra számíthattam, ami - valljuk be - azért meglehetősen ijesztő tud lenni.
Talán pont ezért rohantam el egyből, mindjárt a beköltözésem után a legközelebbi Ikeába, hogy vegyek ezt-azt, amitől komfortosabban és otthonosabban érzem magam. Meg azért is, mert a szobám siralmasan unalmas, rideg és jellegtelen volt. Az új lakóhelyem egy tipikus Viktoriánus sorház hátsó földszinti szobája volt: kicsi, nem túl világos, amit ráadásul egy másik magyar lánnyal osztottam meg. Két "priccs", két szekrény, egy íróasztal és egy szék - ez volt a szoba berendezése, több nem is igen fért volna be a méretéből adódóan. Az Ikeából egy egyszerű, fa éjjeliszekrénykével, ágyhuzattal, ágytakaró pléddel gazdagabban tértem haza, az új lakótársaim legnagyobb döbbenetére, de az én legnagyobb örömömre: így volt valami "personal touch" a szobában, amitől én határozottan jobban éreztem magam. A házon még további nyolc emberrel osztoztam vagyis tízen laktunk egy fedél alatt egy hatszobás épületben, egyetlen fürdőszobával. Őszintén szólva eléggé lehangoló volt, de tudtam, hogy amint lehet tovább lépek, lehetőleg 2-3 hónapon belül...ez a tudat azért sokat segített, hogy túléljem a kezdeti idegenség-érzetemet és bizonytalanságomat.
Az a "biztos?" gondolat még egy darabig velem maradt. Ennek ellenére vagy épp ezért nagy lendülettel vágtam bele abba, hogy sínre tegyem az itteni életemet. Az első egy-két napon engedélyeztem még magamnak egy kis láblógatást (amúgy is hétvége volt), akklimatizációt, ismerkedést mindennel és mindenkivel; további, naprakész és személyes infókat gyűjtöttem be az amúgy készséges és segítőkész lakótársaktól NI regisztráció, bankszámlanyitás, Home Office regisztráció (akkor még volt) ügyében, majd a hétfő eljövetelével komoly munkába kezdtem.
Első dolgom volt hétfő reggel felhívni a megadott telefonszámot, hogy adó és TB szám vagyis National Insurance szám megszerzéséhez szükséges időpontot kérjek. Teljesen kétségbe estem, mikor a vonal végén egy amúgy kellemes férfihang közölte, hogy jó, nagyjából úgy egy hónapra későbbre tud időpontot adni. Feldúltan magyarázni kezdtem neki, hogy de nekem most kell egy időpont, mert munkába akarok/fogok állni mihamarabb és kell az a fránya NI szám. Tudtam ugyan, hogy létezik ideiglenes NI szám, de nem akartam felesleges köröket futni valamivel, ami úgyis csak ideiglenes. Nekem kellett az a "rendes" NI szám és igazolvány. A kellemes férfihang angolosan sajnálkozott, de mivel én nem tágítottam, így végül arra jutottunk, hogy két nap múlva hívom őket újra és megnézik mit tehetnek. Hívtam is őket mindjárt reggel és bonyodalmas egyeztetés után - miután közölték, hogy ha valami közeli időpontot szeretnék, akkor lehet Londonon kívüli Job Center-be kell elmennem, én meg mondtam, hogy lemegyek akár a szigetről is, de nekem kell az a szám iziben - végül is tíz napon belül kaptam egy időpontot Tooting Bec-ben...a város másik végén. Az interjú maga alig negyed órát tartott, a legszükségesebb információkon felül semmi mást nem kérdeztek, nem nyaggattak, megkaptam a papírokat és onnantól kezdve már csak várnom kellett, hogy mikor jön meg a kártya: egy héten belül ott lapult a zsebemben.
A munkakeresést illetően határozott elképzelésekkel és stratégiával rendelkeztem és már otthon elekezdtem kutakodni, illetve beregisztrálni a nekem szakmailag megfelelő portálokra. Ennek köszönhetően a kiérkezésemet követő másfél hónapon belül szintén a zsebemben lapult a munkaszerződésem egy belvárosi magánóvodával. Közben elkezdtem új lakóhelyet is nézegetni, végül találtam egy kellemes és tágas kertes házat Crystal Palace-nál, Dél-Londonban, ahol már csak másik három leányzóval kellett az amúgy tisztességes szoba-nagyságú fürdőn osztozkodni.
A munkám miatti kötelező, úgynevezett CRB Check (angol erkölcsi), valamint az új lakóhelyre való beköltözéshez szükéges Credit Check (egyfajta pénzügyi "átvilágítás", hogy fizetőképes-e az ember) miatt még vagy úgy további öt-hat hétig a levegőben lógtam (mely időszak egy részét praktikus okokból Magyarországon töltöttem), míg végül 2010 június közepén vasárnap - egy rövid, ámde annál intenzívebb lakhatási intermezzo után - beköltözhettem helyes kis új szobámba és másnap már mindjárt el is kezdhettem dolgozni, mint óvodai asszisztens. Közben egy véletlennek köszönhetően öszehaverkodtam egy korombeli magyar lánnyal és egy korábbi angol barátságot is sikerült feléleszteni. Lakótársak, munkatársak helyesek voltak, kinézett egy munkahelyi kvalifikációs tréning és részben nyelvtanulási célzattal, részben pedig "csak úgy" beiratkoztam egy kezdő színész kurzusra. Kezdett kialakulni az itteni életem.
A beilleszkedéssel sem volt gondom, viszonylag gyorsan és simán ment, nem éreztem magam idegennek vagy elhagyatottnak. Ebben részben segített a néhány itteni angol barát, ismerős, a kollégák és az hogy nem először jártam már Angliában, illetve Londonban, így nem voltak irreális elvárásaim vagy elképzeléseim az itteni életet és mentalitást illetően. Nem mondom, hogy nem volt egy-két dolog, amihez nehezen szoktam hozzá vagy ami kiakasztott, de alapvetően hamar helyreraktam a fejemben, hogy itt ez van, itt így csinálják, így gondolják, így elfogadott és itt ez a normális. Mint pl. a dupla csaptelepek, a kosztüm-sportcipő duó, nyilvános sminkelés, a novemberi-decemberi térdzoknizás, esetleg mezítlábazás, a fordított kapcsolók, az ajtókon lévő levélnyílás, na és a baloldali közlekedés - hogy csak a "klasszikus" példákat említsem. Részben pedig az is segített a beilleszkedésben, hogy az Egyesült Királyság immáron a negyedik ország volt, ahová három év leforgása alatt költöztem, vagyis hozzá voltam szokva az idegen környezethez való alkalmazkodáshoz így nagyjából azt is tudtam, hogy lelkileg mire számíthatok, mi fog nekem nehézséget okozni és hogyan tudok ezeken túllendülni.
Az a "biztos?" gondolat úgy elillant a fejemből és a lelkemből, mintha ott sem lett volna. Úgy éreztem a helyemen vagyok. "It seems London likes me and I like London too" - posztoltam a Facebook-ra akkoriban.
It all felt like Paradise.
Aztán minden elromlott úgy egy éven belül. De az már egy másik történet.
Ha esetleg a határátlépést fontolgatod, akár hosszabb, akár rövidebb időre, de segítségre, információra volna szükséged az elindulást illetően, akkor a London Life Design kiadványa neked szól:
A kiadvány ingyenesen letölthető - klikk a címre.
Ha kérdésed vagy véleményed van a témával kapcsolatban, kommentelj itt vagy írj a London Life Design Facebook falára vagy küldj nekünk privát Facebook üzenetet.