Andy Warhol "a jövőben mindenki híres lesz 15 percre" jóslata nekem bejött... :)
Annak idején miután visszatértem a 14 hónapos önkéntes programból pár hónapig úgynevezett program promóterként dolgoztam annak a szervezetnek, akik által kijutottam Dániába, illetve Malawiba. A munkám részeként több magazinnal, rádióval, tévécsatornával felvettem a kapcsolatot - többek közt a Nők lapjával is, akik készítettek velem egy interjút. Ez 2008 májusában jelent meg. A család lelkesen várta a megjelenést, anyu ki is vágta a cikket, fénymásolatot is csinált róla...majd az évek során valahogy elveszett... Kicsit pipa is voltam anyura, mikor úgy 4-5 éve, a költözésük során kiderült, hogy eltűnt a cikk és a fénymásolat is. Nem is került elő a mai napig.
Viszont mégis meglett... A napokban anyu egy barátnőjével beszélgetett, aki megemlítette, hogy ő még őrzi, így majd 9 év távlatából, azt a bizonyos lapszámot, benne a cikkel. Anyu, aki mindig is lelkiismeretfurdalást érzett amiatt, hogy elveszejtette a cikket, elkérte a barátnője példányát és meglepetésként berakta a szekrénynek abba a részébe, ahol az otthoni holmijaim tárolom. Majd várt, hogy megtaláljam, mikor hazalátogattam...
Meg is találtam. Ami érdekes az időzítésben, az az, hogy nem csak a születésnapom környékén kaptam ezt a meglepetést, de a 10. "évfordulóján" is annak, hogy elindultam a nagyvilágba. 10 éve, ezen a napon landoltam Koppenhágában, majd 6 hónap múlva jött az a bizonyos "fél év az afrikai nyomorban".
Ezt a cikket másoltam ide be - Mihalicz Csilla tollából. Amikor most újból elolvastam a cikket, felrémlett bennem, hogy miért is lettem anno kicsit mérges az újságírónőre: elég sok benne a pontatlanság, csúsztatás, kicsit szenzációhajhásznak érzem és több helyen, a maximum 2 oldal terjedelem miatt, összefüggéstelennek is. Azt hiszem megírom majd a saját verziómat is - interjú magammal :)
Mindenesetre, örülök és hálás vagyok a sorsnak, hogy egy általam nagyra tartott női magazinba bekerülhettem 2 oldal erejéig és nők ezrei olvasták a sztorimat.
Olvasd el te is!
"Más irányt adott az életemnek
A budapesti Eötvös József Gimnáziumban találkozunk. Csendesen jegyzetelő diákoknak tart előadást, hogyan cseppent bele egy ilyen „önkéntes” kalandba. Drága mulatság, hiszen az útiköltség jó részét a jelöltek teremtik elő, és nem lehet csak úgy hazaszaladni. Beck Marianna fél évet töltött el a világ egyik legszegényebb afrikai országában, Malawiban.
Önkéntesnek jelentkeztem – kezdi Beck Marianna - , és a közvetítő szervezet nagyon ügyel az alapos felkészítésre. Féléves dániai képzés szükséges. Európából nem lehet csak úgy kiruccanni Afrikába, annyira mély a két kultúrát és életszínvonalat elválasztó szakadék. 2006-ban láttam meg a hirdetést, elkezdtem készülni, pénzt gyűjtögetni, és 2007 februárjában vágtam bele. Nagyon alaposan átnéztem mindent, de a féléves dániai felkészülés alatt még így is voltak nehézségeim, elsősorban az angol nyelv miatt. Meg azért, mert tele voltam önbizalomhiánnyal. Elsősorban magammal kellett megküzdenem.
A fehér segítők kasztja
Marianna és társai különös kettőségben éltek: segítőként benne voltak a falvak életében – a pedagógusképzésben tevékenykedtek. Ugyanakkor egy védett és – ottani mércével mérve – luxusban élő fehér szubkultúrát alkottak. A főiskolai campusban elkülönülve laktak, angolul beszélgettek. A helyiek anyanyelvét, a chichewát csak alapszinten sajátították el, nem is volt rá szükség, hiszen az ország kétnyelvű – lévén egykori brit gyarmat.
Nálunk a szobákhoz fürdőszoba is tartozott, hideg vízzel – folytatja Marianna. – A diákoknál viszont négy házra, tizenhat diákra jutott egy fürdőblokk kt zuhanyzóval, két vécével és mosdóval. Az elkülönülés ellenére szigorúan betartandó szabályt jelentett az alkohol- és drogfogyasztás tilalma. Továbbá a főiskolai diákokkal tilos volt párkapcsolatot létesíteni. Egyszerűen, de viszonylag változatosan étkeztünk, míg a helyiek nagyjából minden étkezésre ugyanazt az íztelen kását (nsima) ették. Egyszer elmentünk egy falusi tanítónőhöz vendégségbe. A tanárnő elénk tett egy rakás ízletes ételt. Azt vettem észre, hogy tisztes távolságban állnak körülöttünk a gyerekei, és néznek. Nagyon rossz érzésem támadt attól, hogy elveszem előlük a kaját, én, aki egyébként is hozzájutok.
Malawiban minden harmadik ember HIV-fertőzött, illetve ennyiről tudunk – folytatja Marianna. – Mivel borzasztó szégyen a betegség, titkolják, akik már betegek, ettől pedig még gyorsabban terjed. Ráadásul döbbenten hallottam, hogy él az a nézet, hogyha egy férfi beteg, elmúlik a baja, ha szűzlánnyal létesít szexuális kapcsolatot. A HIV program célja, hogy rávegyük őket, ne szégyelljék, mondják el, és kezeltessék a bajukat. Az már egy másik probléma, hogyan, hiszen nem tudják megvenni a gyógyszert.
AIDS, malária, börtön
Kétszer voltam maláriás, mert elszabotáltam a gyógyszer szedését – ismeri be Marianna. – Majdnem negyven fokos láz, egyszer majd megfagysz, máskor fölrobbansz a hőségtől, leszakad a kezed-lábad, izomgyengeség tart ágyban. Pokoli volt. Úgyhogy végül mégis kénytelen voltam beszedni az antibiotikumot. A helyieknek más az immunrendszerük, sokan lábon hordják ki a maláriát. A gyerekek viszont vagy túlélték vagy nem.
Az ottani életben az volt az igazán sokkoló, hogy miközben a nők teljesen kiszolgáltatottak a szexualitásban, az abortuszt börtönnel büntetik. Az abortusztilalom nyilván összefügg az AIDS-fertőzöttséggel és a gyermekhalandósággal. Ha sok gyerek születik, nagyobb az esélye annak, hogy több is marad életben.
A malawi emberek nagyon gyerek- és családszeretőek, de egészen másképp bánnak a csemetéikkel, mint az európaiak. Nagyon ritka az európai értelembe vett odafigyelés a gyerekekre, a közös játék, olvasgatás, beszélgetés. Hiányzik a mi fogalmaink szerinti szeretgetés, annál is inkább, mert a felnőttek egész nap a földeken dolgoznak, és a nagyobb gyerekek vannak a kicsikkel. Ugyanakkor kiabálni sem láttam soha felnőttet gyerekkel, megütni meg főleg nem. A gyerekek iskolai teljesítményükben alulmotiváltak. Nem tudják például, hogyan kell játszani egy labdával. Csak állnak és várják, hogy a kezükbe repüljön, de nem mozdulnak se jobbra, se balra. Ugyanígy a ceruzával sem tudnak mit kezdeni. A kicsik egész nap a nagyobbak körül vannak, vagy az anyjuk derekára kötözve. Az asszonyok így kapálnak, hogy rajtuk van a kendőben a gyerek. Ezért fontos az óvodai programunk. A képzett óvónőknek legalább arra meg kellene tanítani a kicsiket, hogyan kell körbe ülni, sorba állni, ceruzát fogni. A térigényük is teljesen más: amikor azt mondom, hogy álljanak kellő távolságban, hogy tornázni tudjunk, akkor összetömörülnek. A malawi emberek nagyon muzikálisak, szeretnek énekelni, táncolni, de a mesék, mondókák kivesztek az ősi kultúrából.
A legcsodálatosabb képződmények
Elsősorban felnőttekkel akartam foglalkozni, már a művelődésszervező végzettségem miatt is. De Afrikában a gyerekek a legcsodálatosabb lények! Az ő közelükben szerettem lenni. Próbáltam megfejteni a tekintetüket. Egyszer elmentem egy óvodát meglátogatni, és ott, abban a közösségben én voltam az első fehér nő. Egy kiskamasz lányka, akinek a szeme már nyiladozik a világra, és benne a saját szerepére, sorsára, úgy nézett, olyan elgondolkodva, hogy sosem felejtem el. Amikor elmentem, hosszan elkísért. Nem tudom mi játszódhatott le benne, de így rám még nem nézett senki. És volt egy tizenkét-tizenhárom éves kisfiú is, aki nagyon megmaradt. Szeretett képeskönyveket, újságokat lapozgatni. Egyszer talált nálam egy egészséges életmóddal foglalkozó magazint, és azt nézegette. Elkezdtem figyelni, hol áll meg. Azokaz a képeket mustrálta hosszú percekig, amelyeken családokat látott, gyerekeket a szüleikkel. Például egy játszóteres képet sokáig nézett. Úgy szerettem volna belelátni a fejébe, hogy vajon mit gondol a kétféle valóságról, arról, amit a magazinban lát, meg amiben él. És arról, hogy nincs átjárás a kettő között.
Szeretnék visszamenni Malawiba. Úgy érzem, a munkámra szükség van ott még. Nagyon szabadnak, boldognak, kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Úgy éreztem küldetést teljesítek, és valóban letettem valamit az asztalra, nem csak úgy éltem bele a világba. Megváltoztatott ez a fél év. Tegnap például, ahogy nézegettem a kirakatokat, éreztem, hogy sok minden, ami nélkül korábban élni sem tudtam volna, hidegen hagy. Magammal hoztam valamit Malawiból, ami már velem marad, bárhogyan lesz is.
Mihalicz Csilla"