Szerény személyem és az angol nyelv közötti viszony hosszú-hosszú évekig amolyan ‘on and off’ / ‘hate and love’ viszony volt – elkezdtem, abbahagytam, aztán megint elkezdtem és megint abbahagytam...és ez így ment egy jó darabig. Ehhez tudni kell, hogy amikor én elkezdtem angolul tanulni - még kiskamasz koromban, csak úgy, hobbiból, egy nyelvtanfolyam keretében valamikor a 80-as évek közepén - akkor még nem volt annyira népszerű és leginkább annyira elvárt és hasznos az angol nyelvtudás, mint manapság. Nem is nagyon mentem vele semmire, mert közben középiskolában németet kezdem el tanulni, mivel nem volt angoltanár a gimiben. Néha forgattam az otthoni angol nyelvkönyveket, hallgattam a kazettákat (yeah, akkor még a kazettás magnó volt a menő), amiket anyu vett nekem a munkahelyén kedvezményes könyvvásár keretében - de különösebb időt és energiát nem feccöltem a dologba, így megmaradtam egy nagyon alapfokú szinten. Aztán főiskolán újból elkezdtem az angolt, mert ott az volt kötelező a szociális munkás szakon, de egy év után otthagytam az iskolát és utána magánszorgalomból tanulgattam az angolt...vagyis inkább nem tanultam. Ennek ellenére megpróbálkoztam a nyelvvizsgával, ami totál kudarc volt – az, hogy középfokú írásbelin elhasaltam nem nagyon lepett meg, de az, hogy alapfokú szóbeliről is kivágtak az eléggé érzékenyen érintett. Onnantól kezdve nem éreztem túlságosan motiváltnak magam az angol nyelvet illetően és valahol elkönyveltem magamban, hogy én ehhez béna és buta vagyok. Ezt ‘támogatta’ az a gyerekkori ‘alapvetésem’ is, hogy én soha, a büdös életbe nem leszek képes egy idegen nyelvet magasabb szinten elsajátítani – valószínűleg egy kudarcosabb általános iskolai német- vagy oroszóra következményeként. Ez a hit eléggé masszívan tartotta is magát évekig – néha egy-egy hostess munkámnak köszönhetően belelapozgattam az angol nyelvkönyveimbe és egy nagyon alapszinten használni is tudtam a nyelvet – de ennél többet nem néztem ki magamból. Azt észrevettem, hogy bulisabb hétvégéken egy-két pohár bor után valahogy sokkal flottabbul ment az angol társalgás még anyanyelvűekkel is – de ezt is csak úgy könyveltem el magamban, hogy úgy látszik nekem inni kell ahhoz, hogy ki merjem nyitni a szám angolul.
Harminc felett voltam már, amikor ez a hiedelmem komoly kihívás elé nézett: főiskolai diploma előtt álltam és kellett az a fránya középfokú nyelvvizsga. Elég nagy stresszt okozott ez nekem, hogy hogyan fogom ezt megugrani – hiszen a korábbi tapasztalataim eléggé negatívak voltak. A főiskolai angoloktatás finoman szólva is gagyi volt, annak ellenére is, hogy amerikai tanárunk volt. Tudtam, hogy, ha meg akarom kapni a diplomám az államvizsga után, akkor még az előtt minimum egy hónappal le kell tennem a nyelvvizsgát – ehhez viszont az kell, hogy a saját kezembe vegyem a dolgokat. Vagyis nincs mese, nincs kifogás, időhúzás és lébecolás, neki kell hasalnom az angolnak rendesen. Így jutottam el egy magán nyelviskolához, akik az angol Trinity International nyelvvizsgára készítettek fel – amit szerencsére a főiskolám is elismert. Az első pozitív visszajelzés és önbizalomlöket azt illetően, hogy én ezt meg tudom csinálni akkor jött, amikor meglett a felmérő teszt eredményem – eszerint ugyanis nem kellett beiratkoznom valamelyik felzárkóztató kurzusra, hanem mehettem egyből a nyelvvizsgára közvetlenül felkészítő tanfolyamra. Kiderült ugyanis, hogy az ad-hoc nyelvtankönylapozgatás, meg az innen-onnan felszedett, megtanult dolgok az évek alatt azért ‘nyomott hagytak’ bennem és egy eléggé szilárd és magas szintű nyelvtani alapot sikerült felépítenem, anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna.
A kurzus ugyan kiscsoportos volt és eléggé interaktív, de még így is rengeteget tanultam és készültem emellett – főleg a szóbeli viszgára helyezve a hangsúlyt, mivel azzal álltam leginkább hadilábon. Az akkori tudásomnak megfelelően a legrészletesebben kidolgoztam az összes szóbeli tételt és gyakoroltam, gyakoroltam, gyakoroltam. Ennek meg is lett az eredménye – mind az írásbelim, mind a szóbelim az egyik legjobb lett a csoportban, így kb. 3-4 hónap intenzív tanulás után a kezemben tarthattam a nemzetközileg is elismert angol középfokú nyelvvizsgám.
Roppant büszke és elégedett voltam, hogy annyi év után végre eljutottam ide – bár ez az öröm nem tartott sokáig.
Államvizsga után egy belvárosi művelődési központban kezdtem el dolgozni, mint művelődésszervező. Egy idő után úgy éreztem, hogy csak feleslegesen vesztegetem az időmet és a tanultakat – beleértve az angolom is, mivel alig volt rá lehetőségem, hogy használjam a nyelvet. A magánéletemben sem volt rá sok alkalmam, hogy angolul társalogjak, főleg nem anyanyelvűekkel.
Így lassan elkezdett megkopni az angoltudásom, a viszonylagos magabiztosságom a beszélt angolt illetően is elkezdett a nulla felé konvergálni. Ettől meg nem voltam boldog.
Meg úgy általánosságban sem éreztem jól magam a munkahelyemen – így elkezdtem keresgélni új lehetőségeket. A keresés-kutatás során azonban azzal szembesültem, hogy azok a munkakörök, pozíciók, amelyek nekem tetszettek, amelyekben el tudtam magam képzelni mind magabiztos, tárgyalóképes angol kommunikációs készséget vártak el – az meg nekem nem volt.
Nagyjából így és ekkor jutottam el oda valamikor 2006 nyarán, hogy nincs más hátra, mint ugrás a mélyvízbe – avagy irány külföld, elsősorban, az angol nyelvből adódóan, az Egyesült Királyság. Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen és legjobb megoldás a számomra, ha az angolom egy magasabb szintre akarom juttatni, ezen belül is az angol társalági készségem és beszédértésem.
Ekkor jött szembe velem egy hirdetés – egy 14 hónapos önkéntes program, amelynek egyik fele Dániában, a másik fele pedig Afrikában volt. Kicsit gondokodóba estem, mivel addig csak a UK volt a radaromon, mint megoldás és célország – de ez a program nagyon megtetszett és többszöri ‘magánbeszélgetés’ után úgy éreztem, hogy mind szakmai szempontból, mind nyelvi szempontból előnyösebb lenne ez a választás.
Így kerültem ki 2007 februárjában Dániába. Ez volt az első alkalom az életemben, amikor külföldön éltem életvitelszerűen. Az elején nagyon szenvedtem, gátlásos voltam, nem mertem kinyitni a számat, pedig az írott angolom teljesen jó volt, a nyelvtan is megvolt, szókincsem is elég jó volt...csak hát a valódi életben használt angol (amikor ismered a szlengeket, a rövidítéseket, azokat az apró kis nyelvi nüanszokat, amiket nem tanítanak angolórákon) és az ‘éles kommunikálás’ (amikor zéró reakcióidő alatt lereagálsz egy mondatot) nem ment.
Az egyik problémám az volt, hogy mivel a nyelvtani alapom igen jó volt, így kínosan ügyeltem arra, hogy ne csináljak nyelvtani hibát – mert az már milyen ciki, gondoltam én. Ehhez azonban előbb fejben össze kellett raknom a mondatokat, mielőtt kimondtam volna, ami kissé időigényes, így nem túl előnyös, amikor benne vagy egy pörgős kommunikációs helyzetben, ahol másodpercek alatt kell mondanod valamit. A másik probléma az volt, hogy mivel gyakorlatlan voltam a rendszeres hétköznapi kommunikációban, így először le kellett fejben fordítanom magyarra, hogy mit is hallottam, aztán magyarul kigondolni a választ, majd angolra átfordítani és csak ezután megszólalni. Ez szintén roppant nehézkes, amikor pár másodperced van arra, hogy lereagálj valamit. Így többnyire hallgattam – azt a benyomást keltve, hogy tulajdonképpen nem tudok angolul.
Ezen semmi más nem segített, mind az idő. Kénytelen voltam kommunikálni – mégha lassan, nyögvenyelősen és hibásan is – így szépen lassan belejöttem a gördülékeny társalgásba. Egy idő után már a ‘fejbenfordítgatást’ is abbahagytam, mert elkezdtem angolul gondolkozni, így képes voltam folyékonyan és fesztelenül kommunikálni - ami jelentősen megdobta az önbizalmam.
Az önkéntesprogram után Kína következett, ahol szintén az angol volt a mindennapi nyelv mind a munkámban, mind a magánéletemben. Így összesen körülbelül három évet töltöttem el angol nyelvű nemzetközi környezetben, ahol mind angol anyanyelvűekkel, mind az angolt idegen nyelvként beszélőkkel volt lehetőségem kommunikálni.
Ezután költöztem Angliába, Londonba. Ez volt az első angol anyanyelvű ország Dánia, Malawi és Kína után. Különösebben nem is volt problémám a nyelvvel...attól eltekintve, hogy azért nem értettem meg mindig mindent a beszélt angolból, illetve ha anyanyelvű emberekkel beszélgettem még mindig izgultam egy kicsit, hogy jól fejezem-e ki magam. Egy idő után realizálódott bennem, hogy megrekedt az angolom egy szinten, hogy még mindig nagyon sok szót (leginkább jelzőket, hangulatfestő szavakat), illetve szókapcsolatokat nem ismerek ahhoz, hogy olyan igazi pörgős, színes, ‘benszülöttes’ beszélgetést folytassak valakivel.
A problémém nagyjából az volt, mint ami anno a dániai program legelején – csak egy más szinten: most már ugyan ment a folyamatos, gördülékeny beszéd, megvolt a magabiztosságom is, a nyelvtani tudásom pedig tovább erősödött, de továbbra is a beszédkészség és a beszédértés volt a legnagyobb kihívás a számomra. Szerettem volna szépen, választékosan, angolosan kifejezni magam, minél inkább ‘anyanyelvűebben’ hangzani. Megfigyeltem, hogy ugyan a passzív szókincsem nagyon megugrott az eltelt három év alatt, ugyanakkor az aktív szókincsem jóval kisebb volt – vagyis rengeteg szót, kifejezést megértettem, ha olvastam vagy hallottam valahol, viszont magam alig alkalmaztam ezeket, amikor beszéltem, mert csak egy bizonyos limitált szókincsből építkeztem. Ezen szerettem volna változtatni.
A különböző nyelvtanfolyamok már nem igen tudnak nekem sokat mondani - egy híres londoni nyelviskola felmérőjén a tanár őszintén megmondta, hogy még az ő legmagasabb szintű kurzusukon sem tanulnék igazából semmi újat.
Ezek után a kérdés adott volt: akkor hogyan, milyen módszerekkel tudnám leküzdeni a fentebb említett hiányosságokat?
Hogyan sikerült?
Az alábbi posztokban elolvashatod:
I speak English, I learn it from a book...not - Az én 8 top tippem a beszédkészség fejlesztésére
Mi a jelenem ebből a szempontból?
Az, hogy rákaptam a nyelvtanulásra - előszedtem a németet és elkezdtem franciát és spanyolt is tanulni, szimultán. Ráadásul angol nyelven tanulom őket.
Roppantul élvezem. És szépen haladok mindegyikkel. Annak ellenére, hogy nem vagyok mai csirke már rég - vagyis az életkor sem igazán akadály a nyelvtanulásban.
Porrá zúztam egy gyerekkori korlátozó hiedelmem - miszerint és sosem leszek képes egy idegen nyelvet sem magas szinten, anyanyelviesen beszélni, mert én ehhez túl kicsi vagyok...
Szeretnél te is magabiztosan, folyékonyan és angolosan kommunikálni?
Te is úgy érzed, hogy megrekedt az angolod egy szinten és a hagyományos tanulás/oktatás nem igazán segít?
A szakmai / üzleti életedben van szükséged egy magasabb szintű nyelvtudásra?
Esetleg külföldre készülsz és szükséged van nyelvi, kulturális és mentális támogatásra, felkészítésre?
Coaching beszélgetésekkel, tanácsokkal, információkkal tudlak segíteni abban, hogy zökkenőmentesen, gyorsan és sikeresen be tudj illeszkedni az új környezetedbe.
Comments